Elizabeth ante portas

Parti party

Az utolsó negyedbe léptünk, és az események egy igazi grand fináléhoz illően sűrűsödnek: vendégségek, olimpia,Diamond Jubilee ünnepség és tengerpartozás tülekednek egymás sarkára taposva, ráadásul kitartó napsütésben.

Az etikett úgy kívánja, hogy a királynővel kezdjem. A következő hosszú hétvégén lesz trónra lépésének 60 éves – gyémánt – évfordulója. Ennek megfelelően őméltósága folyik a csapból is, jelen pillanatban még az olimpiát is leradírozva a térképről. Ráadásul az ünnepek első napján éppen hozzánk, Epsomba látogat őfelsége! Na, nem pont hozzánk – bár az ősi brit mondásnak megfelelően minden eshetőségre készen szárazon tartjuk a teáskészletet -, hanem kedvenc hobbyjának hódolva, a híres Epsom Derby-t tekinti meg. (Figyelem, a kiejtés „dáárbi”!) Mi sem maradhatunk le, ha nem is kalapkölteményes tribünre vettünk jegyet, de azért a piknikkelős domboldalra odaférünk – éppen szembe a koronás páhollyal. A piknik mellett aznapi terveink között szerepel a családi vagyon megtöbbszörözése is: előzetes felkészülésem alapján erre kitűnő lehetőséget kínál az alacsony kamatozású banki termékekre emlékeztető nevű – Minimize Risk – ló, a legalacsonyabb, 1:80-hoz adott oddsal. (Bár nekem nyilván a Father of Science pacit kéne megjátszanom 1:40-ért, de - nomen est omen - a Tought Worthy lovat sem tudom kiverni a fejemből 1:25-ért. Az a legbiztosabb, ha mindegyikre felteszünk pár ezer fontot…)

Távolban egy fehér... szikla

A négy napos ünnep aztán 1000 hajós felvonulással folyatódik, ennek kapcsán 2 millió embert várnak a Temze partjára! Bár vonzó látványosság, de a gyerekekkel valószínűleg reménytelen lenne rálátással bíró helyet találni, ha csak nem sátorozunk le már napokkal azelőtt. Ezentúl rengeteg koncert, utcabál, felvonulás, parádé lesz a 4 napos ünnep során, bokáig járunk majd az ale-ban és a szuvenírekben. Pénteken a formaruha helyett mindenki az Union Jack színeiben megy majd iskolába: a saját ruhatárból lehet kreatívan kék-fehér-pirosba öltözni - egy magyar kokárdát lehet, hogy azért rácsempészünk... A sajátos viszonyokra azért jellemező, hogy a rádióban-tv-ben az elmúlt napokban már 4x hallottam a Sex Pistols himnusz verziót – „fascist regime” –, ez a BBC-n is belefér a jópofa vicc kategóriába.

Brighton hétköznap reggel...

... és pár órával később - Ti hol dolgoztok? - kérdezte az
egyik koncertező zenekar frontembere

A sok filmből és alkalmankénti beszélgetésekből egyre jobban kirajzolódik a monarchia sokféle arca, és az angolok fenntartások és viccelődések mögé rejtett erőteljes ragaszkodása is. Politikai oldalról tényleg találhatók szimpatikus vonások: például „A királynő és miniszterelnökei” dokumentumfilmből kiderült, hogy minden héten az adott miniszterelnöknek – II. Erzsébet mellett már 11 szolgált ki, Churchillel kezdve - fejet kell hajtani a királynő előtt egy személyes beszélgetésen, beszámolva az aktuális bel- és külpolitikai helyzetről. Nem mintha a királynő különösebben beleszól(hat)na bármibe, de azért a miniszterelnök ne érezze azt, hogy mindenki felett áll: valaki kézzelfoghatóan képviseli előtte a nemzetet, jelezve az ő határait. Ez az oldala tetszik az intézménynek, és azt is szimbolikusnak látom, hogy a király(nő)ség mennyire a nem a cselekvésben, személyes kezdeményezéseiben jelenik meg: már-már filozofikus, hogy nem a tetteivel, hanem a csupasz létezésével üzen, képvisel valamit. Viszont ez egyben gátja is az egész történetnek, a filmekből az is átjött nekem, hogy a királynőnek gondosan ügyelni kell a „varázslat” fenntartására, ami a lehető legkevesebb tévedéssel, azaz a cselekvés, kezdeményezés, változás hiányával valósítható meg. Az meg triviális, hogy intézménynek lenni nem lehet buli személyes és családi szinten sem…

Brighton Royal Palace -
napsütésben gyorsan tele lesznek a parkok

Ha a Jubilee miatt kicsit háttérbe is szorult, nagy hírünk van az olimpia kapcsán: sikerült jegyet szereznünk az egyik kajak-kenu napra! Gondos előzetes bejelentkezéseink alapján licitálhattunk az utolsó megmaradt jegyekre. Őrült kapkodásban telt múlt kedden egy négy órás időszak, köszönhetően az internetes rendszer kaotikusságának. Idegőrlő helyzeteket eredményezett az is, hogy egyszerre maximum csak 4 jegyet lehetett venni. (Szállásfoglalásnál, utazásnál is folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy mindenhol a 2 gyerekes családmodellt preferálják. Hello, ki akarunk halni??) Főleg kajak-kenuban és férfi vízilabdában utaztunk. Lassan kiderült, hogy a kajak-kenu meglesz, vízilabdában viszont folyamatosan „nem nyertet” dobott nekünk a gép – ne vegyük ómennek… Így aztán tollaslabda, pin-pong, kézilabda, röplabda irányokba is kísérleteztünk, főleg már kilátogató barátaink érdekében. Sőt, végső kétségbeesésünkben már strandröplabda jegyekre is vadásztunk – na jó, azért vannak pozitív fantáziáim ezzel a sportággal kapcsolatban is -, de mindhiába. Azért nem panaszkodunk, emberi áron – 35 font per fő – sikerült bejutnunk, ráadásul aranyesélyes napra. Megtettük, amit tudtunk, most már jöhetnek a sportolók.

Kelet-Nyugat a lábaik előtt hever -
Jankával a Meridiánon

A jövőből vissza a jelenbe: kellemesen telnek a napok a kora nyári időben, időnként tengerpartozásra is futja. A napsütést kihasználandó múlt héten kivettem egy szabadnapot, és elvonatoztam Brightonba. Először kicsit csalódás volt a járhatatlanul kavicsos tengerpart és a kipakolós, búcsús hangulatú város. Aztán belerázódtam, sétálgatni, koncerteket hallgatni, napfürdőzni éppen nagyon jó volt. Ha valaki szép tengerpartot keres a környéken, annak inkább az onnan 30 km-re lévő Seven Sisters nemzeti parkot ajánljuk, ahová a családostul kirándultunk a hétvégén. A mesebeli fehér sziklák és türkizkék víz kárpótol a kavicsos partért: jöhetett a szokásos tengerparti léha létezés. Sőt, már komolyabb fagyási sérülések nélkül lehetett bemenni az óceánba. Nem hittem volna, de fogunk itt még nagyokat – na jó, sok kicsi gyorsat – fürdeni!

Vasárnapra is jutott szabadidős program: a Londonba látogató Pávelékkal hajókáztunk a Temzén, aztán Greenwichben parkoztunk és sétálgattunk a meridián vonalat kerülgetve. Erről jut eszembe: nagyon élvezzük a sokáig tartó nappalokat. Már most fél 10-ig világos van, pedig hol van még a napforduló. Köszönhetően az északibb fekvésnek este jó sokáig érkezik egy lapos súroló fény, ami szépen bearanyoz mindent az alkonyati biciklizéseken.

A közös séta arra is lehetőséget adott, hogy összevessük a hazai és az itteni informatika oktatást. Jankáék otthon az első 3 órán az információ fogalmát elemezték, és azóta paintben rajzolgatnak. Ehhez képest Liliéknél az aktuális feladat: szervezz az internet segítségével egy párizsi osztálykirándulást, azaz keress szállodákat, látnivalókat, állítsd össze a költségvetést és az útvonaltervet. Közben Excel függvényeket használ és csillogó-villogó ppt-ket készít. A Powerpoint használat egyébként már Míra és Ármin osztályában is elvárás, egy-egy téma zárásakor abban készítik el az összefoglalókat.

Eredetileg az Olimpiai Falut akarták
megépíteni, de várbörtön lett belőle

Kis színesek még Lili gimnáziumából. Ügyesen keverik a klasszikust az aktuálissal: pár hét shakepearezés után – őt azért könnyen el lehet adni ennek a korosztálynak is, ott vannak például az eltűnt évei -, most a Shrek-kel foglalkoznak. Ezen keresztül azonosítják be a narratív szerep típusokat és a történetszövési technikákat. (Házifeladat: na vajon ki a Shrek-ben a hamis főhős?) Egy még szokatlanabb helyzet: holnap a fiúknak egész napos tornaóra lesz. A gyerekek  választhatják ki ugyanis a végső körben, hogy melyik új tornatanárt vegyék fel jövőre az iskolába. Értékelő Központ empowerment alapokon, nem gondoltam, hogy még a HR esettanulmányokkal is találkozok Epsomban. Azért nem lennék a felvételiző tanárok helyében, kíváncsi vagyok, milyen stratégiát választanak ilyenkor…

Tetszik, hogy Ármin és Míra a Lovelaceban most többek között gimnáziumi napokra készülnek, vagyis egész napos próbanapokra mennek különböző gimikbe, hogy előre hangolódjanak az ottani újfajta oktatási stílusra, nagyobb szabadságra.
Nagymama korban is mesélhető sztorit gyanítok viszont abban, ahogy Mírát próbálta egyik osztálytársa szívatni, de visszafelé sült el. Mondta neki, hogy megtanítja egy fontos angol szóra, mondja utána, hogy „supercalifragilisticexpialidocious”. Míra gond nélkül és mosolyogva ismételte el, hát csak érdemes volt megnézni párszor a Mary Poppinst!

Ezek tényleg privát tengerparti hétvégi házak -
nadrágszíj parcella hangulat Sussexben

A kultur blokk ma rövid és szocio-színezetű. A Hitler gyermekei doku film a náci vezérek leszármazottait követi nyomon. Zsófival ott ragadtunk a székben, dermesztő volt látni, hogy az iszonyatos, születési átokként kapott teher hányféle reakciót és feldolgozási kísérletet eredményez: náci fanatizmus, tagadás, őrlődés, düh, vezeklés. „Az életem értelme az, hogy bocsánatot kérjek.” „Félelem a génjeimtől.” Az egyensúly megtalálása a rokoni megértés és közelség, valamint az erkölcsi elhatárolódás között szinte lehetetlen. Ajánlom, megváltás és katarzis élmény is akad benne kis cseppekben.

Végül egy jó hír nemzeti öntudatunknak. Egy szaunai beszélgetésben, amikor kiderült a nemzetiségem, rögtön a magyar nőkről kezdett el érdeklődni a – férfi – beszélgetőtársam, mivel jó hírüket hallotta. Elkötelezett kvalitatív kutatóként nem alapozhattam nagy mintás tapasztalatokra véleményem, de kis elemszámú mélyfúrásaim alapján megnyugtattam: megalapozott a híresztelés.

Ki szereti az "oldschool" orvoslást? -
Talán érzéstelenítés nélkülit jelent?

Strandhangulatú munkakörnyezet kis kertünkben - ebay-en lőtt nyugágyakkal

A tenger gyermekei

Katajev és Zorán találkozása Sussexben -
Fehér vitorla, fehér szikla és távolság

Greenwich látkép - Az előtérben építik az olimpiai lovas versenyek stadionját, talán innen lehet majd kukucskálni

Happy Birthdays

Míra visszaszámol az újraszületéshez az
otthonosan berendezett anyaméhben

A kertben, nyugágyon – szarongban! - a napsütéstől hunyorogva indul ez a blog. „Nesze nektek panaszkodó kontinentális kelet-európaiak”, ide nyomtak nekünk 3 napnyi előnyári napsütést fentről, majd kiszúrja a szemünk.

A múlt hét egyértelműen a vendégségek-ünnepségek jegyében telt: Angi egész héten itt lakott nálunk, Rupiék kedd délután jártak itt, Julcsival, Míra óvodai barátnőjével Londonban találkoztunk. És akkor ott volt még Ármin és Míra születésnapi partija is. Nem volt ennyi társasági eseményünk karácsony óta összesen, kapkodtuk is fejünket.

Izgultunk a szülinapi bulitól, de váratlan fordulatok nélkül telt el. Mint a korosztályi sztereotípiák alapján várható volt, minimális interakció zajlott a fiú és lány szubpartik között. A lányok lassú víz technikája jobban érvényesült a bowlingban, a fiúk inkább egymás és a berendezés szétszedésével törődtek jobban. A hungarikum dobos és csokis torták a bár jól sikerültek, de nem arattak egyértelmű sikert az angol ízlés szerint. (Az isler viszont annál inkább itthon.) Meglepődtünk viszont az ajándékokon: az errefelé kötelező üdvözlőkártyák mellett pénz lapult a borítékban szinte mindenkitől… Utánakérdeztem, állítólag ez a jellemző megoldás errefelé, bár lehet, hogy a bevándorló gyanús státuszunk hívta meg ezt az ajándékot. Ármin, a nagy pénzgyűjtő persze örült, Miróka már kevésbé, de aztán megoldotta: rögtön másnap vásárló körútra ment Zsófival, este már az új rucikban bemutatózott.

Julcsival a London Eye-on

Az itthoni ajándékok szerencsére már egyértelmű sikert arattak: most már Miróka is lelkes kindle hívővé vált. Ármin is kitartóan kattintgat kis fényképezőjével, illetve lelkesen cipeljük ki naponta a nagy focikaput a parkba. Hiába a „hálós kapu” megmagyarázhatatlan minőségi ugrást és mozgósító erőt jelent minden más megoldáshoz képest. Püföljük is rendesen, lelkes ordítozós élő közvetítést adva hálószaggató lövéseinkhez. A kiszenvedett Chelsea kupagyőzelem is csak fokozta a hangulatot, szegény Ármin annyira izgult a végső tizenegyeseknél, hogy görcsben volt a gyomra.

Lili is nagyon készült az ajándékozásra, hajnalban kelt, hogy Árminnak egy Chelsea újságot szerkesszen össze, Mírának pedig átadta az egyik ruhadarabját, amire ő már régen ácsingózott. Aki ismeri Lilit, tudja, hogy ez mekkora ajándék…

Irány a pálya... (Kicsit macerás, de megéri.)

Rupiék vendégsége új, két-számjegyű, egyben határokat feszegető létszámrekordot eredményezett a lakásban, szerencsére egy séta a környéken mindig kézre esik. Helyzetfelmérő kérdéseikre adott lelkes válaszaink alapján már öreg anglománoknak érezhettük magunkat – tény, hogy beleszoktunk az itteni életvitelbe. Kicsit talán bele is lustultunk, úgy látom, sajnos, túl későn kezdtem el felderíteni a különböző od/coaching jellegű képzési kínálatot. Most, hogy már kevesebbet dolgozok haza, az elmúlt pár napot a lehetőségek feltérképezésével töltöttem. A lelkesedésemet két okból is gyors lehiggadás követte, először amikor a dátumokat megláttam – komolyabb folyamatok már csak ősszel indulnak -, másodszor az áraknál: 6000 font alatt nehéz hosszabb távú jó képzés találni, és ez csak az oktatási díj.

Zsófi önkéntes munka projektje sem ütött át. Pedig még próba napon is volt az autista gyerekek lovagoltatásával foglalkozó – egyébként szomszédos – lovardában. A megható és megállító élmények után – kb. 3 éves sorban állás van a részvétel iránt a gyerekek részéről… - kiderült, hogy erre a kevés időre már nem érdemes őt betanítani, akkora túljelentkezés van az önkéntesek részéről. Még azért nem adta fel… A kutyasétáltatás projekt pedig még a roppant lelkiismeretes referencia ellenőrzés fázisában van, így a döntés feltehetően már a hazautazásunk utánra esik. Mindenféle élményeink alapján nem tagadható, még otthoni mértékkel is elképesztő a bürokrácia errefelé: bank, egészségügy, ingatlan, munkavállalás – bármilyen ügyintézés kapcsán, ha hetekben számolunk az már száguldást jelent, de inkább a havonkénti levélváltás, előre araszolás a jellemző.

Meghívó az osztályelsőtől az olimpia jegyében
- elég nemzetközi csapat lesz...

Az iskolákban folytatódik a hasítás, Miróka osztály második pozícióba lavírozta magát az értékelések – golden awards - alapján. A státuszváltozásról mindent elmond, hogy az eddig hűvösen elzárkózó, szűk udvartartást vezető sztárgyerek osztályelső lány is barátkozik vele, sőt a szülinapjára is meghívta.
Lili most éppen indonéz zenét tanul, ráadásul kitartóbb nálunk, mi egykoron elég hamar feladtuk életünk első és utolsó wayang előadását. Emellett – amikor nem éppen a Twilight sagát falja angolul a kindlén – akkor a Galaxy Zoo projektben önkénteskedik, vagyis galaxisokat tipizál az interneten. Csillagászat iránt érdeklőknek 9-99 év között nagyszerű lehetőség hozzájárulni a TUDOMÁNY-hoz. És ha már, itt jut eszembe az aktuális könyvajánló: Roach, M.: Packing for Mars - The Curious Science of Life in the Void. Akit érdekel az űrutazás annak kötelező, egyszerre könnyed és alapos. Amit tudni akarsz a… – egyébként igen arról is, szex és űrkutatás viszonyáról is, és még mindenről, ami egy a Marsra készülő asztronauta hétköznapjaiban előjöhet.

A Lovelaceban ma „vicces cipő nap” volt. Igen, először mi sem tudtunk sokat kezdeni ezzel a projekttel. Nem egészen látom át, de emögött is valami adományozós történet van, a lényeg az, hogy a lányok végre ilyenkor legálisan pipiskedhetnek egész nap anyukájuk magas sarkújában, a fiúk meg nyilván focicsukában izzadtak. Megjegyzem, mindkét irányban volt kivétel, azaz fiú magas sarkúban és lány focicipőben. Tolle Dekadenz!

A lánybuli

Nem véletlenül jutott eszembe, hiszen múlt héten sokadszorra megnéztem a Cabarét - örök kedvenc filmem -, most a gyerekkel együtt. Sokszor megálltunk, a film bőven vetett fel számukra nem éppen pehelysúlyú kérdéseket: abortusz, zsidóüldözés, szerelmi háromszög, biszexualitás, a konferanszié és a zene szerepe a filmben. Hát akadtak meglepetések számukra, de azért a film nagy sikert aratott… Az így kapott lendülettel utána az Európa 1000 éves térkép változásait bemutató internetes videót néztük meg, és sajnos kiderült, hogy lányaink menthetetlenül irredenták. Nagy hurrával fogadtak minden területbővülést és felháborodtak a csonkulásokon. Nem hajlandók elfogadni a jelenlegi viszonyokat, csípőből érvelnek: költözzenek el, ha a magyaroknak meg kellet érteni, ők is megfogják… És persze értem, a gyermeki énből nagyon is logikusan működik az irredentizmus, kérdés persze, hogy hol van a felnőtt én. Nem gondolom, hogy sikerült meggyőznöm őket. A Lili a film és beszélgetés végén azért megjegyezte: legyen minden héten itthon egy ilyen történelem óra! Már gondolkodok, mi legyen a következő film. Jöhet a Megáll az idő, a kedvenc magyar filmem? (Mondjuk, coca-colát még ők sem ittak…)

Fiúbuli, ugyanott és mégis máshol

És ha már film, a doku kategória itt kifogyhatatlan. Az aktuális kedvenc az „56 up” sorozat. Ennek az előző részét, már otthon, DVD-n is megkaptam, szakmai és laikus szemmel is csemege. Még 1963-ban kezdték el akkor 7 éves gyerekek életútját felvenni, és azóta folyamatosan 7 évente készül róluk egy összeállítás, ki hol tart, mit vall munkáról, családról, magáról a világról. Történelem mikro-perspektívában, és persze az idő múlása az arcokon. A mostani részekben leginkább kamaszkor és az középkori évek ellenpólusai ragadtak meg. Ahogy a kamaszkor az arcokon és a gondolatokban is a keszekuszaságot, a megfeszülést és forrongást tükrözték, úgy a 40-50-es évek arcképei és gondolatai már a letisztultságot, helyben-levést, megállapodást mutatták. Persze mint mindig: valamit valamiért. Ha választhatnánk, vajon melyiket inkább?

Az elmaradhatatlan születésnapi sushi vacsora

Bár nem látszik, de együtt már bőven nagykorúak

A büszke anya

Kindle manó

Korzózás

Going underground

Balra úszók, jobbra vízilabda, mögöttük mondjuk kalapácsvetők
valahol messze a kajak-kenu - vágyálmok

Bár még több mint 3 hónapunk van itt hátra, az álmok már jeleznek. Egyik éjszaka hirtelen valamiért arra döbbentem rá, hogy már június elején indulunk haza, máskor a bal oldalon hasítottam a Róbert Károly körúton a kocsival. Mindkétszer ijedten ébredtem, nehezen ment a visszaalvás. A zsigereim készülnek a gyászmunkára…

Ha csak az időjárást nézem, nem kéne aggódnom, az augusztus több évszaknyi távolságra tűnik. Bár múltkor sikerült vudu erővel felruházott blog címet adnom, mivel aznap délután 5 és 6 között kisütött a nap. A másnapi angol órán – a Kennedy gyilkossághoz pillanatához hasonlóan – mindenki izgatottan ecsetelte, hogy merre járt épp akkor, mit hagyott abba, és ugrott ki a kertbe, teraszra vagy csak állt meg az utcán és nézett fel napra. Azóta kevesebb az eső, de a hőmérséklet stabilan kitart a 14-16 fokos tartományban. (Hogy azért ne kapassuk el magunkat, ma 11 fok van és egész napos eső.) Tegnap Mirókának a skype-on panaszkodott barátnője, hogy otthon csak 24 fok van… Részvétünk mindenkinek!

King's Cross - a 9 és 3/4. vágány környékén

Hétvégén akusztikusan is észlelhető a szárazabb idő, felbúgtak a fűnyíró gépek. Mi egy kézihajtányú dögöt örököltünk a landlordtól, így inkább csak a 80-as évek tépett haj fazonjára - nekem is volt, lehet, hogy akkor túlságosan is megtépték! – emlékeztető állapotot tudtam létrehozni. Most kölcsönkaptuk a szomszédét, és sikerült tisztességes, jó illatú angol gyöpöt faragnunk.

Pillantásnyi overground: Canary Wharf megálló

Szintén szomszédunk javaslatára hétvégén elindultunk az Olimpiai Parkba is. Jut eszembe Jackiet végül beválasztották az olimpiai programba, bár nem táncos, hanem kísérő lesz, de ehhez is 11 próbára kell beutaznia, ami innen egész napos programnak számít… De az olimpia az olimpia!
Mi kevésbé lettünk lelkesek a vasárnapi programunk után, azt hiszem ízelítőt kaptunk abból, ami a versenyek alatt várható – sajnos, nem a hangulatból, hanem a tömegközlekedésből. A vonatozós rész még jól működött, 40 perc a Victoria, ám onnan majd két órás földalatti rémálom következett.  Annyiban mi is rutintalanok voltunk, hogy nem néztük meg, hol lesz a szokásos a hétvégi karbantartás miatti vonal lezárás. Nyilván beleszaladtunk, de ez még nem gond, alternatíva akad bőven a hálózatban. Sajnos, a következő vonatunkon annak a kísérletnek lehettünk szemtanúi, hogy hosszas veszteglés után melyik metróvezetői üzenetre hagyják el legtöbben a vonatot. A „rövid technikai szünet”, majd „jelzés kimaradás miatti várakozás egy ideig” után mi a „Nem igazán látom mikor fog ez a vonat ma továbbmenni” mondat után léptünk le, bőven magunk után hagyva még reménykedőket. (A következő bejelentés gondolom „a hideg ételt az első kocsiban osztják a pokrócokkal” bejelentés volt, aznap már nem járt az a vonal sem. Pedig az volt a nagy focimeccsek, a évszázad bajnokság zárásának napja, tömegekkel a metróban.)

Vigyázat, arra az üzletközpont van!

Sajnos, azt kell mondjam, hogy a hosszas utazás nem zárult katarzissal. A parknál hiába mutogattam az internetről nyomtatott sétaútvonal térképeimet az őröknek, nem tudtuk megingatni őket abban a hitükben, hogy az Olimpiai Park zárt építési terület, max. több hónapra előre fizetett vezetett túrákkal lehet bejutni…  Így jobb híján kívülről, egy áruház felső szintjén kialakított kilátóból nézegettünk körbe. Beton mindenfelé, izgalmat maximum olyan bennfentes tudások jelenthetnek, hogy mennyi minden ügyes átmeneti megoldást alkalmaztak, hogy a későbbiekben olimpia nélkül, hétköznapi szinten is élhető, működő tér maradjon. A pozitív jelenségek mellett, ugyanakkor azt hiszem üzenetértékű az is, hogy csak nagy ügyességgel – és sok idővel – lehet az újonnan épített, óriási üzletközpont kikerülésével eljutni a parkhoz… A jegyek megváltása, a többszörös árú repülőjegy és a szállás után, még egy utolsó kísértés. (A környéken állítólag a landlordok egymás után rugdalják ki a bérlőket, mivel az olimpia idején 2 hét alatt be lehet szedni az egész éves bérletet. Jelzem, nálunk is van egy üres kerti sufni arra az időszakra, nem olcsó, de romantikus.) A komoly vitákat kiváltó torony kapcsán nekem a furcsa szónál nem telik többre, de nem is vagyok a modern művészetek nagy értője. Azért jó ideig fixáltuk a vízilabda stadiont és az uszodát, magyar örömökhöz dugványoztunk kis energiamagokat.

Szép mezopotámiai játék, nem tegnapról

A pénteki magán londoni napom jobban sikerült: múzeumozás és piacozás után, felkerestem a réges-régi London Business School-os ösztöndíjam emlékhelyeit, a Regent's Parkban még ajándék napsütést is kaptam. A napi nyertes azért a British Múzeum mezopotámiai és levantei tárlata lett. A sok-sok ezer éves leletek megint meggyőztek, hogy a szépség iránti törekvés mennyire ősi vágy. Elgondolkodtam, vajon a „szépségnek” van valami ösztöni eredete? Eszembe jutott a madarak tollazata, színei, szóval gondolom a formák, színek iránti figyelem nem csak az értelemre ébredés óta a miénk. Ugyanakkor az is elgondolkodtató volt, hogy e kincseket leginkább sírokban találták meg. Azt viszont nem hiszem, hogy a túlvilágra készülést is a génjeinkben hordozzuk.

Regent's Park: napsütésben nyugágyak a londoni parkokban

Az iskolákban folyamatosan zajlik valami adománygyűjtés. Most Míra és Ármin hagyhatta egy napra itthon az formaruhát Malawi megsegítése érdekében. Lili pedig holnap kihagyja az iskolát, viszik pár társával Kingstonba, hogy az utcán gyűjtsenek adományokat a tanzániai iskoláknak. (A szülői munkaközösségben nyomatjuk a magyar államadósság témáját, de sokat nem ígérhetünk…)

Előtte... (70-es évek LGT koncert előtt?)

Családi vonalon a legnagyobb változás a frizura fronton következett be. Míra és Ármin is hosszas gondolkodás és válogatás után jutottak el a döntéshez. Szerencsére túl vagyunk a bundesliga frizurák korszakán, így nem aggódtunk nagyon, amikor Ármin a Chelsea meccsről hazahozott kiadványban kereste a mintát. (Azért jó, hogy nem Meirelesen akadt meg a szeme.) Jól sült el a stílusváltás, Míra itthon a tükör előtt rögtön megállapította: „Ciki ezt mondani, de sokkal jobban nézek ki így!” Ármint pedig azzal fogadták a haverjai, hogy ezzel a frizurával már csajozhat is, és rögtön oda is hívtak hozzá két lányt ismerkedni. (Lepattintotta őket…)

...utána

A szárazabb időben ismét megjelent a foci és a tollaslabda az életünkben, de azért a legtöbb időt még bent töltjük. Egyre nő az egy főre eső Kindle-k száma, a sötét underground órákat is ez segített leginkább átvészelni. Emellett egyre jobban elmélyülünk a helyi dokumentumfilmek világában, hála a Sunday Times ajánlásainak olyan csatornákat veszünk észre, amikről eddig nem is tudtunk. (Mivel több száz van, még a tematikus csoportosítások aljára sem jutok el legtöbbször a távirányítóval.) A legszívszorítóbb a rákbeteg kisgyerekekről szóló sorozat, amely csak attól marad nézhető, hogy az orvos-szülő kapcsolatra, gyógyítási alternatívákra koncentrál. Várható volt, hogy a városi rókákról is készül egy sorozat, de a téma aktualitása ellenére lejöttünk róla a furcsa felfogása miatt: az az üzenet jött át, hogy a rókára tekintsünk úgy, mint egy aranyos háziállatra. (Kiderült, sokan etetik őket, bejárnak házakba is.) Érdekes volt a gyerekekkel együtt nézni az Bin Ladenről szóló filmet is, nyilván sokszor meg kellett állni, a terrorizmus, fanatizmus azt hiszem nem csak az ő számukra nehéz fogalmak.

Készülünk a pénteki születésnapi partyra. Szerencsére Ármint éppen elhívták egy bulira, így kezdjük megismerni a helyi szokásokat. Az itt élő nem kicsi magyar kommunának hála, lesz magyaros születésnapi dobostorta is. Sokfelé hallunk magyar szót, látszik, hogy a szállodák, kávézók és éttermek szinte csak kelet-európai felszolgálókkal vannak tele, de így is meglepő volt rálátni a Gergőtől és Krisztától kapott helyi 6:3 magazinokon keresztül, hogy tényleg egy Little Hungary működik körülöttünk: magyar iskola, koncertek és színházak, ételek, italok. (Szombat reggel „Hajrá magyarok” kiáltás ébresztett minket egy elhaladó kocsiból, gondolom a rendszámunkat köszöntve.) Nem messze él tőlünk egy magyar cukrász pár is, akik a nappali munka után, még otthoni ipari konyhájukban sütögetnek online megrendelésre. Így most próbát teszünk az idegenbe szakadt hazai ízekkel. (Tapasztalataim szerint az isler az igazi vízválasztó, annak a minőségéből sok minden előre jelezhető…)

Az első születésnapi bulin

Zárásként ismét a Sunday Times-ból egy otthoni szemmel olvasva provokatív cikk. Arról írnak – nő a szerző -, hogy Angliában túl hosszú az engedélyezett egy éves szülési, gyereknevelési szabadság. Szerinte a statisztikák igazolják, hogy fél év az ideális otthon eltöltendő idő. Ennyi „elég a kötődés kialakulásához” (sic, ne lőjük magasra az elvárásokat az anyai szereppel…), ellenben nem akasztja meg a karriert. Az elemzések szerint azokban az országokban, ahol fél évnél több időt adnak a nőknek otthon, ott reménytelenül lemaradnak a munkaerőpiacon. Még a skandináv országokban is csak a közszférában jutnak előre. Az a rengeteg idő csak „belekényezteti a nőket az alárendelt szerepbe”… Látom és értem az érveket, és mégis berzenkedem, elveszni látom a döntés lehetőségét…

Y generáció

Ihlet: Zsófi épp egy fotó kiállítás után sétált át a hídon

Jeans day a Lovelace-ban

Ármin hazai pályán fitogtat

Süss fel nap!

Hát ennyit az időjárásról…

Az istenek lábainál

Vidámabb témákra térve: az elmúlt időszak nagy eseménye a várva várt Chelsea meccs volt, Árminnal (egyelőre a nézőtéren). Érdemes volt hamarabb megérkeznünk a stadionba, így lemehettünk közvetlenül a pálya mellé. Tőlünk 5-10 méterre melegített Drogba, Torres, Lampard. Árminnak már ez extázist jelentett, innen történhetett akármi a meccsen. Végül két gyönyörű gólt láttunk, sajnos, mindkettőt a Newcastle szerezte. A másodikat azóta az év góljának is nevezték sokan, szerintem inkább arra jó példa, hogy néha mi sülhet ki a „rúgj egy nagyot a labdába, amerre állsz” típusú hirtelen ötletekből is. (Ez talán a magyar focinak is reményt keltő.)

Hangulat, kis énekléssel

És Szent Péter hol van?

A meccs alapján nehéz megérteni a Chelsea idei nagy menetelését: nagyon lassan, sok hibával játszottak, a Newcastle időnként mintha körbefutkározta volna őket. Ugyanakkor nagy respect Drogbának, maximális jelenléte és hatása van a pályán, kár, hogy csak csereként jött be. Míg – az amúgy talán egyedül kreatívan játszó – Torrest inkább csak kedvesen, reménykedve biztatgatták a szurkolók, Drogbát egyértelműen királynak járó hódolattal üdvözölték. A chelsea fan-ek – illőn a stadion szalonjellegéhez – úriasabbak voltak, mint a múltkori QPR meccsen. Kevesebb, rövidebb rigmus és éneklés volt, a humor, csipkelődés pedig teljesen hiányzott a hangulatból. Profi, sztárközpontú szórakoztatásról volt itt szó, ezzel szemben a QPR-nál jobban átélhető volt a törzsi élmény, férfierő. (Itt a Chelsea stadionban rengeteg női szurkoló is volt, érthető, miért terjedt el a trikó lehúzásos gólöröm. Van ez egyébként női meccseken is?) A stadion élmény volt, a nagy méretek ellenére a meredek felépítés miatt mindenki közel érezheti magát a pályához. A meccset nagy kivetítőkön is lehetett követni, ráadásul a hátunk mögött kis képernyőkön ismétléseket is adtak – azért nem a nagy kivetítőn, hogy a bírók és játékosok ne lássák, ne befolyásolja őket.

Amíg lehet kiélvezünk minden herkentyűt

Ármin a vereség ellenére nagyon belelkesedve jött el, azóta már két angol fogalmazást is írt az estéről. (Mostanában túljutva az itthoni szótanulásos fázison, az a megállapodásunk, hogy 2-3 naponta írnak valami aktuális témáról 1-2 oldalas szöveget, csiszolva az angoljukat. Azért már önmagában ez is jó élmény, emlékszem a szeptemberre, amikor 25x-re ismételtük át a he/she/it-et.) Pár mondatnyi idézet az este fénypontjáról, illetve helyzetkép az aktuális angoltudásról, némi kreatív múlt idő használattal:„There I saw my favourite players and I was saw a Chelsea player who hugging a Chelsea fan. I wanted Drogba or Torres hugging me but they were don’t come and hug me.” (Hát neki még más „hugging” vágyai vannak, bár beugrott valamelyik régi filmből: „Azért Mick Jaggert én sem dobnám ki az ágyamból…)

A fociélményre alapozva Ármint próbálom rávezetni az olvasásra is. (Miközben a lányok 2 naponta olvasnak ki egy-egy könyvet, ő azzal tölti az időt, hogy a szobafalat rúgja szilánkosra a labdával, tovább égetve a depozitunkat.) Igyekeztem a foci témát meglovagolni, odaadtam hát neki a Ferencvárosi koktélt (Moldova), nekem alapvető élmény volt, kb. ennyi idős koromban, talán neki is az lesz. Egyelőre nem nyerő…

Időközben titkos küldetésemhez hívem, folytatom az angol egészségügy résztvevő megfigyelését. Eljutva a szakorvosi szintre egy vizsgálat kapcsán például nyilatkoznom kellett arról, hogy dohányzom-e. Kiderült, hogy nem a lehetséges mellékhatások miatt kell, hanem a dohányosoknak csak úgy fizet az állam bizonyos vizsgálatokat, ha előtte egy leszoktatási konzultáción vesznek részt. (Egyébként szerencsére messze füstmentesebb errefelé az élet, mint otthon. Meggyőző konzulenseik lehetnek!) Mellékszálként felvetődött bennem a lézeres szemműtét lehetősége is – kezdek lejönni a professzoros szemüveges imidzsről. Felmérve a lehetőségeket voltam egy vizsgálaton is, a végén megajánlott ár láttán azonban újra elhomályosodott a látásom. Utána jeleztem is nekik telefonon, hogy miként lehetséges az, hogy a korábban jelzett ár 1,5x-ét adják meg? A válasz gyorsan jött: ja, beszélhetünk arról az összegről is. Az a gyanúm, hogy időnként azért az akcentust is beárazzák. (És mielőtt akaratlanul is beindítanám a londoni szemműtét turizmust: utána járva egyértelmű, hogy ebben a témában otthon is elérhető a legújabb technológia, fele áron az itteninek. Viszont érdemes az itteni honlapokat olvasni, sokkal korrektebben, részletesebben írnak, például a kockázatokról is, mint az otthoni, inkább marketinges oldalak.) A téma zárásaként az egyetlen kellemetlen cornwall-i emlékről: mit lehet tenni azzal a csuklóval, ami a röntgen szerint nem tört el, de már egy hónapja nem tudok emelni vele?

Iskolai híradóban a szokásos jó hírek mellett – például áprilisban Lili érte el a legjobb összesített eredményt az osztályában – most leginkább a Lovelace-ben hamarosan megrendezendő nemzetközi hét a tart minket lázban.  Itt a lehetőség, mehetünk magyar nyelvet, táncot tanítani, illetve kaját főzni - ez utóbbi esetében a többes szám használata nem indokolt. Most végre jó hasznát vehetjük Lili képzeletbeli osztálya számára kidolgozott óraterveknek is.

Lili amúgy folytatja számunkra hihetetlen témájú tanulmányait: vallásórán a szikh gurukról, art-on az indonéz zenéről, osztályfőnökin a cyber bullying elleni védekezésről tanul, francián Madagaszkárról forgatnak filmet.  (Hát, igen, ezek itt megszokott feladatok: írjatok zenét, készítsetek filmet…) Ma a kicsiktől is érkezett meglepő hír, kiderült, hogy az iskolában nem az otthon megszokott 10*10-es szorzótáblát tanulják a gyerekek, hanem a 12*12-est. Gondolom ez még a jó öreg shillinges, font sterlinges rendszer öröksége, nehezen bírnák ki, ha a sima európai szokások szerint kéne valamit csinálniuk.

Martin és az öreg hippi (ló)

Szerintem korábban röviden már írtam arról, hogy mindkét iskolában mindennap van u.n. assembly (gyűlés), ahol minden tanár és diák összejön aktuális témákról beszélni. Bár gondolom diák fejjel uncsi, de így felnőttként tetszik ez a rendszer, hogy naponta megjelenik a teljes közösség, lehet ünnepelni a sikereket – Miróka nevét a múlt héten 2x is felolvasták matek eredményei kapcsán, ilyenkor kisétál és megtapsolják - közösen énekelni, normákat, értékeket visszaigazolni. (Nekem időnként beugranak a jó öreg úttörő csapatgyűlések, de talán ezeknek más hangulata van…) Na, ez épp aktuális, miközben írom a blogot, hazajöttek a gyerekek, és Lili beszámolt a mai assembly-ről, ami arról szólt, hogy kirúgtak 3 gyereket az iskolából, mivel bántalmaztak egy negyediket. Hogy ne csak rózsaszín oldalról írjak.

Nálunk most volt hosszú hétvége, mivel itt a Mayday-t május első hétfőjére számítják. Az egyszerűség kedvéért errefelé minden  ünnepnap automatikusan hétfőre esik, nem bajlódnak a napok cseréjével. Szombaton Béláék voltak nálunk vendégségben. Az ebayről összekapart lakberendezésünk kevés szórakozási lehetőséget kínál, de szerencsére itt vannak a szomszédban a lovak, így talán Martinnak kalandos lett az epsomi kirándulás. Ráadásul sikerült egy újabb klassz gasztro pub-ot felfedeznünk itt a közelben.

Nem csak ale kapható a pub-ban: sea chowder

Vasárnap folytatva kastélytúráink sorát a Towerbe mentünk, és ami jó hír, ki is engedtek minket. A gyerekek már rutinosan fújják a VIII. Henrikről – és balsorsú feleségeiről – költött dalocskát, most csatlakozott hozzájuk IV. Edward két szerencsétlen kisfia is. Sok a látnivaló, és jöttek a szokásos korabeli hacukákba beöltözött emberek is, de most, talán az időjárás, vagy a szórványosabb interaktív lehetőség miatt kevésbé lelkesedtünk be. A nagy tömeget is nehéz volt megszokni, bár itt van a szomszédban London, de az elmúlt hónapokban inkább a vidéki Angliába szerelmesedtünk bele. (Igyekszünk azért felnőtt London napokat is beiktatni, múlt héten Zsófi volt múzeumozni és piacozni, ezen a héten én következem.)  A napot egy alapos anyák napi cukrászdázással fejeztük be – a desszertek általában nem erősségük a briteknek, de a sajttorta és a crumble azért király.

Közeledik lassan Míra és Ármin születésnapja. Azt hiszem jó hír, hogy kérték, szervezzünk nekik partit, ahová meghívhatják a barátaikat és tanáraikat (!) is. A múltkori jó élmény alapján a bowling pályára szervezzük az eseményt, nem kis izgalommal, itteni rutin híján meglepetésekre számítunk.

Kint a Bridge, bent a Tower

Úgy döntöttem, hogy a mostani Sunday Timesból nem a thalidomide sérültek szívszorító történetét veszem elő, hanem itteni szűkebb pátriárkánk (Surrey, tágabban a „napsütötte” DÉL) egy kiváló eredményével büszkélkednék. Egy nagy mintás kutatás alapján kijelenthető, hogy a környékünkön a leggyakoribb a szexuális segédeszközök használata egész Angliában. Nem tudom, hogy a fejenként átlagosan 60 pennys ilyen költésből milyen élményeket lehet kihozni (leszögezem, minket nem kérdeztek meg a kutatásban), mindenesetre most már kevésbé lehetünk biztosak benne, hogy tényleg tücsök ciripelés hallatszik-e innen-onnan az esti séták során.

Bárkanapló

Esőszünet - gyorsan ki a lovakhoz gumicsizmában

Nem tudom nem az időjárással kezdeni, de gondolom Noé bárkáján is minden reggel a napot fürkészték először. Több hét után talán ma lesz végre olyan napunk, hogy nem esik az eső, bár a BBC-n a bemondó kárörvendve kételkedik a kilátásokban. („Local floodings…”) A locsolási tilalmat azonban még mindig nem oldják fel. Hiába az angol történelem egyik legcsapadékosabb áprilisa, ha előtte 2 évig olyan szárazság volt, hogy ez az özönvíz sem jut le a talajvíz rétegbe, előbb felszívják a növények. Ezzel együtt többnyire beszorulunk a kabinunkba, a blog is jobbára csak fedélközi híradó.

Laza nap a suliban, egyenruha nélkül

A borús idő ellenére azért derűsek a reggelek. A változás leginkább Lili magatartásán érhető tetten: még pár hónapja is vagy 1 órával hamarabb keltette magát, hogy ő már teljesen elkészüljön családi ébresztőre, és onnantól teljes figyelmét a mi sürgetésünkre tudja fordítani.  Manapság reggelente olvasgat, tv-t néz, sőt volt már olyan is, hogy ő szállt be legutoljára az autóba.
Hétfőn ráadásul egy jótékonysági akció keretében nem is iskolai egyenruhában kellett indulnia. Azok a diákok, és tanárok akik befizettek egy fontot egy afrikai ország megsegítésére – nyílván mindenki -, kivételesen olyan ruhát vehettek fel, amilyent csak akartak. Miután Lili hiába próbálta megszerezni Zsófi pár menő cuccát, laza szerkót választott. Ugyanakkor jellemző miben ment a diákok többsége: terepruhában és bakancsban. Azért volt tiszta rózsaszín „honey bunny” lány is. Az egyik tanár rövidnadrágban és strandpapucsban ment be órát tartani: na ja, kánikula volt, 18 fok!

Lili amúgy hasít tovább, önszorgalmi célkitűzését, hogy mindennap hozzon haza legalább egy „super student” kártyát – ezt kiemelkedő órai teljesítményre osztják a tanárok – már hetek óta teljesíti. Most pedig ráosztották az újonnan érkezett – angolul nem beszélő - kínai lány támogatását is. Itt a lehetőség, hogy az angol, spanyol német, francia nyelv után a mandarinból is felcsípjen egy kicsit…

Sportok az olimpia jegyében - kezdjük az alapoktól

Amivel nem tudok zöld ágra vergődni: olimpiai jegyet szerezni, elérhető áron. Bennfentes tipp alapján már több európai ország vonatkozó honlapján is próbálkoztam, de már mindenhol csak a maradék maradéka van.  Az eddigi legjobb business a holland honlapról: 170e ft a családnak egy röplabda csoportmeccsért. Megér nekünk ennyit az olimpiai élmény? Költői kérdés, valahogy nem kattantunk rá, így egyelőre maradunk az ingyenes programoknál: maratoni futás és az amúgy is a szomszédban elhaladó országúti kerékpárversenynél.  Ármin már amúgy is lesajnálta az anyagi helyzetünk: az aktuális Sunday Timesben, az angol gazdagok listájának böngészése közben látva a pár százmilliós angol fontos vagyonokat, kíváncsiak lettek, hogy nekünk hány millió fontunk van. A kijózanító válasz után Ármin azért odabökte, hogy nem kereshetünk valami jól.

Zsófi következő karrierlépése sem éppen ebbe az irányba mutat. Önkéntes munkára jelentkezett ugyanis, több helyre is. Az angol bürokrácia azonban e témában is pedánsan működik. A kutyasétáltatás – idős emberek kisegítése – kapcsán például 5 oldalas anyagot kellett kitöltenie, amihez három referenciát is csatolni kell. Kontárok kíméljenek! A procedúra talán lefut, mire hazaindulunk.

A családi hangulatot a demenciáról forgatott dokumentumfilm megtekintése sem dobta fel igazán.  Fiatalabb és időskori betegeket látva mindig ez a szívszorító kérdés merült fel: Megszakíthatsz-e egy kapcsolatot, ami a másik fél részéről már megszakadt, hiszen fel sem ismer? Hogyan lehet emberként kezelni a másikat, valamilyen kapcsolatban megmaradni. Bár kérdés ugyanaz, tanulságos volt látni, hogy hányféle megoldás - inkább túlélés – alakul ki személyiségtől, életkortól, a betegség fokától és persze pénztárcától függően is. Lássuk be, nem éppen biztató Lili felénk szúrt megjegyzése sem a film nézése közben: „Sok sikert az öregkorhoz!”

Az iskolában további élmények. Míráék osztályában újraértékelték az olvasási kompetenciákat – English órán a gyerekek 5 csoportba vannak osztva a kompetencia szintjük alapján, hogy illeszkedő feladatokat oldjanak meg. Miróka angol tudásának megfelelően eddig a legalsó csoportban volt, most felugrott az 5.-ből 3.-ba, ráadásul úgy, hogy az osztály többsége az alsó kettőben van. Mindez azt jelenti, hogy jobban olvas angolul, mit az osztálytársai többsége… (És tényleg, minden héten elolvas egy rendes, több száz oldalas angol könyvet…)
Az iskolával együtt Ármin és Míra újra eljutott a Science múzeumba, ráadásul az első brit űrhajós(nő) kísérte őket. Az érdekes sztorik ellenére így jellemezték: „Öreg nő volt, még apánál is öregebb.” (Ez a „fél lábbal a sírban” szinonimája az ő korosztályuk nézőpontjából. Azért utánanéztem: 49 éves)

 

Major Tom a Lovelace-ban

További élmény a Lovelace-ből, ami azt hiszem azért leginkább ennek az „öreg” korosztálynak a szívét dobogtathatja meg.  Az újabb szülőknek tartott évfolyam bemutatóra voltunk hivatalosak – kb. két havonta van egy „assembly” ahol a szülők és az összes iskolatárs számáram mindig bemutatják egy műsor keretében, hogy miket tanultak. Az aktuális téma a világűr volt, és a műsort David Bowie Major Tom-jának eléneklésével zárták. Amikor 20 éve egy válogatás kazettán ajándékba megkaptam ezt a dalt, nem gondoltam, hogy a gyerekeim is el fogják énekelni nekem. Érdekes a tendencia is: az első ilyen előadáson a Beatles-ssel kezdtek, most Bowie, kíváncsi vagyok mi lesz a vége – Clash, ne adj isten Sex Pistols? Mr. Tillerből kinézem…

Hosszú haj és biliárd, már csak a sör kell a jövőben

Az iskolán túl most kevesebb a program, nem tudunk kirándulni, így marad az olvasás, a filmek és a játék. Vasárnap például elmentünk biliárdozni és bowlingozni. A pókert már korábban említettem, így azt hiszem, kijelenthetjük, hogy itthon lezártuk az úgynevezett kisgyerekkort.  Már csak bridzsezni kell megtanítani őket és lassan újra szakkollégistának érezhetem magam! Lelkesek a felnőttes játékok kapcsán, persze eleinte minden nehéz. Míróka képes olyan lassan elgurítani a bowling golyót, hogy az nem gurul át a bábukon, hanem visszapattan róluk, és ide-oda tántorogva szépen lassan letarolja őket. Talán ez jelenti a játék jövőjét? Minden izomköteget megfeszítve minél lassabban gurítani. Érdekes látni azt is, ahogy a kockázatokhoz, vereség lehetőségéhez viszonyulnak: Ármin nem hajlandó a golyó kigurulása ellen védő korláttal játszani, Míra és Lili viszont ragaszkodna hozzá, amíg lehet. Ősi sztereotípiák…

Könyvvonalon lassan jutottam túl a tavalyi év egyik nagy siker regényén: Elizabeth Haynes „Into the darkest corner”. Kegyetlen, kegyetlen mondogattam közben Zsófinak sokszor, aztán hirtelen kipukkant, elfáradt a végére nekem. Azt hiszem talán inkább női olvasóknak javallott. Most éppen Steve Johnson „Where good ideas come from” könyvét olvasom. Könnyed, ötletadó olvasmányként tudom ajánlani, a szokásos 3 mondás 100 sztori stílusra épül fel. Az egyik sztori a Daphnia vizibolha innovatív szexuális élete kapcsán azért bennem is érdekes párhuzamokat vetett fel…, mármint a HR-esek válságkezelési lehetőségei kapcsán. A blogra nem lövöm el, de jó előadás anyag lesz.

Hosszú haj és biliárd - itt valszeg a bárpultról odaforduló férfi tekintetek hiányoznak a jövőhöz

Végül aranyos kiszólás egy interjúalanytól a Sundey Times egyik, az egyre inkább változó Kubáról szóló cikkében: „I’m called a YUMMI: young upwardly mobile marxist…”

Ez még pre-bowling Cornwall-ban

Királyinői ebéd a Hampton Court Palace-ban