Utószor

(Végig olvasva ezt a posztot rájöttem, hogy elég sűrű lett. Lazításképpen most utólag beiktatok ide-oda egy pár nekem kedves, különféle hangulatú zenét, amelyek ezt az évet feldobták.) 

Az költözés előkészítésekor, és persze azóta is, mindenféle döntéseket hoztunk, lehetőleg megfontolva, időnként, jobb híján gyomorból. A döntések mindenféle következményeket szültek, amelyekkel megtanultunk együtt élni. Így a vége felé magunknak is érdemes tudatosítani a konzekvenciákat, és talán másoknak is érdekesek lehetnek a tanulságok.

Az alapküldetést azt hiszem jól teljesítettük, a gyerekek megtalálták a helyüket ebben a más kultúrában, és az angol nyelvből is működőképes szintre jutottak, gyakorlatilag nulláról indulva. Ezzel együtt, ha valaki hasonló projekten gondolkodna, a 1,5 év ideálisabb időtávnak tűnik. Még csak pár hónapja értenek ugyanis annyira, hogy felszabadultan, nyitottan és értő módon tudnak jelen lenni, és innen pörög fel – gazdagodik, telik meg finomságokkal, árnyalatokkal - igazán a tanulásuk. Az is látszik, hogy a secondary school, azaz 11 éves kor után talán a jobb időszak, mivel sokoldalúbb, gazdagabb élményt ad az angol és az általános tanulás szempontjából is, ami a szókincsben jól mérhető. Kíváncsi vagyok, mi marad majd meg ebből az angol tudásukból. Tudjuk, otthon biztosítani kell majd a folytonosságot, és jó lenne, ha vissza-vissza tudnának jönni időnként.  Most egyébként elég össze-vissza beszélnek, vegyítik a két nyelvet, tisztára, mint a multi cégekben dolgozók. A magyar mondatokban persze magyarul ragozzák az angol szavakat is. Nem egy easy-peasy dolog ilyen settingben anyanyelvi watchdogként működni....

Az itteni iskolarendszer megtapasztalása nagy élmény, és elgondolkodtató, távlatokat nyitó, általánosabb szempontból is. Már az is tanulságos, hogy az iskolaválasztáshoz mennyi hasznos infó volt elérhető az interneten – van hivatalos, sok szempontú iskola értékelés, meg mindenféle maszek elemzés, rangsor is -, és jó ötlet volt, hogy kijöttünk személyesen is ismerkedni. (Megjegyzem a lakásbérlettel is hasonló a helyzet, de ott még fontosabb a személyes inspekció: nagyon sok koszos, dib-dáb lakásba futottunk bele az előzetes internetes szűrés után is.) Nem a legjobb iskolát akartuk megtalálni, hanem a támogató hangulat volt a legfontosabb, és ez teljesen bejött.

A legfontosabb pozitív különbség a magyarhoz képest a nagyobb nyitottság: itt sokoldalúbban tudják a gyerekek megmutatni maguk, felfedezni, hogy miben tehetségesek. Sok a játékosság, kísérletezés, megtapasztalás, egyéni/csapatos projekt. Sokszínűen és alkotó módon használják a technológiát: zenét, videót, internetet, interaktív táblát. A témák jobban az élő, aktuális mindennapokhoz kötődnek, a diákok könnyebben megtapasztalják a hasznosítás lehetőségét. Nagy hangsúly van a személyes tudatosságon, együttműködésen, aktuális társadalmi kérdéseken. Kérdés, hogy a mai világban hátrány-e a lexikális tudás kisebb súlya. Az azért kiderült, hogy itt olvasásból és írásból sok gyerek nagyon el van maradva, de amennyire látom, ez főleg az otthonról kapott mintákból fakadhat.  Tanároknak is nehezebb a dolga, kisebb a fegyelem, kevesebb a tekintély, jobban a személyes hatásból kell dolgozni, amihez némi karizma nem árt, de nem mindig adott. Erről a témáról rengeteget tudnék még írni, de hát úgyis volt szó róla eleget.

A helyszín, élettér, azaz Epsom, tágabban London külső, és a Dél. Jó sokat kavarogtunk a térkép felett, míg ide jutottunk: volt szó tengerpartról, vidéki városról, beljebb Londonról. Amit itt kaptunk: rengeteg zöld, nyugi, kapu a vidéki Angliára. Viszont messzebb kerültünk a nagyváros sűrűjétől, azaz a mozitól, színháztól, koncertektől, múzeumoktól. Bár jó a vonatközlekedés, de a gyerekeket éjszakára nem szívesen hagytuk volna itt 5-6 órára. Epsomban bármit tanulni is nehezebb volt, az angol óráinkra is Kingstonba jártunk el. Viszont lehetett biciklizni, túrázni. A vidéki Anglia önmagában nagy, meglepő felfedezés volt. Imádtam, hogy az internetről minden környékre percek alatt letölthető ezer túraútvonal, gondosan bejelölve a meglátogatni érdemes pub-okkal. Ez utóbbiak önmagukban élvezetes intézmények: rugalmasan és párhuzamosan folynak össze a kávézó, étterem, közösségi tér funkcióik.

Eredetileg Ausztráliába készültünk, 1,5 év kavarás után lett ebből Anglia. Anglia közel van, ami jó is, meg nem is. Többet dolgoztunk haza, mint gondoltam, ami persze jót tett a büdzsének, viszont ennek hatására hagytunk elmenni itteni lehetőségeket. Mire felemeltük a fejünk és körbenéztünk, az izgalmas, pláne hosszabb szakmai képzések már tele lettek, lemaradtunk. Ez egyértelműen a veszteség oldalon van. Kiderült viszont, hogy működik a távmunka technológia: skype, email sok mindent lehetővé tesz, persze csak bizonyos fokig. Érdekes lehetőség, hogy ezek után talán otthon is bátrabban javaslunk be ilyen megbeszéléseket, nem kell feltétlen mindenhez személyesen találkozni, sokat utazni.

Az angol tudásunk csiszolása belefért az ittlétbe– a polish-omat sem értik félre tán már -, élveztük az órák világfalu hangulatát. Szomorúan szembesülök viszont még mindig azzal, hogy 1 év után is nagyon nehezen értem az angolok egymás közötti informális beszélgetéseit. (Tudom, otthon a Sportmax szaunájában majd le kell jönnöm arról, hogy mások beszélgetéseibe bele hallgatózzak.) Azzal az önvédelmi megállapítással zárom ezt a félsikerű projektet, hogy szegény angolok sajnos, nagyon csúnyán beszélik a saját nyelvüket. Ebből a szempontból különösen a liverpooliaktól mentsen meg mindenkit az isten…

Bár gyorsan elteltek a napok – a gyerekek nélküli idő elég rövid itt, 9-15 óra közötti időszak – a munka mellett a rendszeres úszás, sport, olvasás, töltődés, gondolkodás is belefért. Ez ritka ajándék volt, és nagy kísérlet lesz, hogy ebből mennyit tudunk otthon is fenntartani majd.

Januártól fellendült társas életünk is, de azért jobbára kívülállók maradtunk: valamennyi szomszédolás, a focicsapat társaság, és a kedves régi ismerősök révén szövődtünk a helyi viszonyokba. A gyerekek azért jobban beilleszkedtek, Mírának és Árminnak komolyabb barátságai is kialakultak. (Ármin barátja állítólag megígérte, hogy amikor utolsó nap visszük ki a repülőtérre, ő majd el fogja rabolni, hogy itt maradhasson. Ha jól tudom, szerencsére nem szicíliai bevándorlók.) Szokás szerint – mint, amikor olyan vendégségbe megyünk, ahol szintén vannak gyerekek - épp a végére értek be a kapcsolódások, nehezítve az elszakadást.

Az előzetes „hideg angolok” sztereotípia ellenére minden helyzetben sok kedvességet, figyelmet kaptunk. Persze arra is rájöttem, hogy az angol nagyon udvarias nép: tagadás, ellentmondás helyett legtöbbször a lelkesedés mértékével jelzik egyet(nem)értésük fokát. (Emlékeztetőül: a „fine” még inkább tagadás, a „brilliant” környékén kezdődik a pozitív hozzáállás.) Meglepetés volt viszont az ügyintézés és ügyfélkapcsolatok hihetetlen bürokratikussága, és a lenyúlós szolgáltatások. 12 hónapnál rövidebb időre bármit - még a kajakiszállítást - is igénybe venni, szinte lehetetlen. Az ebay viszont nagy királyság, még a problémás helyzetek kezelésével is csak jó tapasztalataink voltak.

Tanulságos volt mélyebben, de igazából még mindig külső megfigyelőként belelátni egy másik társadalom mindennapjaiba. Nehezen megfogalmazható, de a legfontosabb tanulság, hogy itt sűrűbb szövedékek mentén működik közösségi tér: sokoldalúbb szerepvállalásokra, értékválasztásokra nyílik értelmes, magától értetődő lehetőség. Az iskolákban is mindennapos a jótékonykodás, rengeteg önkéntes szervezet működik, sokféle klubot láttunk, lettünk tagok mi is.

A témához kapcsolódó példaként átütő élmény volt megtapasztalni Ármin fociklubját. Mindennek meg van adva a módja, gyönyörű pályák, igazi felszerelések, rendes edzések, izgi meccshangulat. Közben pedig átjön, hogy persze fontos a foci, de a a mélyben, észrevétlenül és nem is tudatosan az egész sokkal inkább a nevelésről szól. A családi és közösségi együttlétről, az összjátékról, a siker és kudarc megtapasztalásáról, a tanulásról, sportszerűségről, a fizikai bátorságról. Megható látni, ahogy a meccseken az ellenfél szép megmozdulásait is elismerik, lefújás után az edzők odamennek az ellenfél gólszerzőihez, hogy külön gratuláljanak nekik. Nekem az is hihetetlen, ahogy technikai szinten értenek a focihoz: az apukák rendszeresen beugranak edzésen, segítenek mozdulatokat csiszolni, a gyémánt passzrendszert elmagyarázni. De ebből az egészből is főleg ez a tudásátadás az izgalmas nekem, megint egy felület ahol a különböző generációk közel lehetnek egymáshoz.

Az árnyoldalon a zártabb osztályrendszer, illetve egyfajta elzárkózás, különálló szemlélet áll. Nem akarnak igazán elvegyülni Európával, mintha feljebb tartanák magukat, óvatosak, védenek valami nehezen megfogalmazható másságot. Például innen-onnan összerakva úgy látom, még mindig elég ambivalens hozzáállásuk a németekhez, lenézve irigykednek rájuk, és a II. világháború itt valahogy még jobban jelen van, mint nálunk. Persze az angoloknak ez heroikus, nemzetforrasztó élmény, és az azóta eltelt időben is kevesebb emlékezetes trauma is érte őket, mint minket.

Nagyon élveztem a sajtót – újra újságolvasó lettem! - és a dokumentumfilmeket. Bevallom a végére szinte teljesen leszoktunk a filmekről, amiket tudok vágybeteljesítő pótszernek, menekülésnek is látni. Most megérintőbb volt az ebbe az amúgy is különösen izgalmas gazdasági, társadalmi, kulturális és természeti valóságot körbejáró, faggató, mögé néző diskurzusba belemerülni, el-elgondolkodni a megismert új szempontokon.

A sok izgalmas intellektuális felvetés körül persze dübörög ezerrel a fogyasztói társadalom szépen kifejlett, érett változata. Ennek egyes oldalait igazán élveztük, jó látni a rengeteg vállalkozási ötletet, szolgáltatást, illetve a természetesebben elérhető életszínvonalat, bizonyos szempontból minőséget. Az otthoni viszonyokhoz képest nehéz szívvel láttam, hogy itt bizony a közelmúltig egy fizikai munkás vagy taxis keresetéből is könnyedén kijött egy jó kocsi, többszöri külföldi utazás – sőt külföldi ingatlan megvásárlása. Most azért itt is nehezebb idők járnak, szélsőségesre éleződnek a társadalmi különbségek, és itt is rengeteg embert fenyeget, és ér el a pályáról való kipottyanás veszélye. Azért angol ismerőseink még mindig rengeteget utaznak, már a hosszabb hétvégéken is elindulnak a napfény felé, ami itt főleg Franciaországot jelenti. De láttuk, hogy messzebb tájak, például egy brazil vagy mexikói utazás is sokkal természetesebb, mindennaposabb innen. Ha a birodalom már nincs is meg, de azért a világ elérhető érzés nagyon itt van széles rétegek számára.

Valamennyire mi is angolosodtunk, én például gyakorlatilag leszoktam a kávéról, viszont napi átlag 5 teát iszom, ebből azért csak 2 fekete, a többi gyümölcs és herba. Nem tudom hogyan élek túl majd shortbread nélkül, a császármorzsa után valószínűleg ez lesz a következő, amit megtanulok megsütni. És a Sunday Times előfizetésem is megtartom, jobb híján a digitális változatra.

Persze, az majd hosszabb távon derül ki, hogy valójában mennyi és mi marad meg mindebből, milyen irányba fordítottuk a magunk és a gyerekek életét ezzel az évvel. Az azért már most magabiztos jó érzés, hogy a végső számvetésnél majd ezt az évet is az utam részének tudhatom, ezáltal is olyan életet élhettem, amilyent szeretnék.

Köszönet a figyelemért, különböző módokon érkező visszajelzésekért. Egy-egy blogbejegyzést átlagosan 184-en olvastak, főleg otthonról, de szép számmal innen Nagy-Britanniából és Németországból is. Külön köszöntöm a kisszámú ámde kitartó ausztrál, finn és holland olvasótáborunk, akárkik is legyenek azok!

A szöveg itt és most elcsendesedik, de (élet)képekkel szerintem jelentkezünk még, hiszen sok utazás áll még előttünk. Két walesi túra északra és délre, Bath környéke, és valahol Dorset a déli tengerparton. Megyünk még az olimpiára is, és a gyerekek hazautazása után előttünk áll némi színházazás és talán koncertek is Londonban. Közben még egy utolsó bútor eladási ebay őrület, a végső leszámolás, majd a nehéz búcsú.

Viszlát!

50.

Kapufára tolta!

Már korábban nyitottam egy rovatot a fejemben, hogy na, ez meg ez majd jó lesz a záró blogba. Az elmúlt napokban aztán azt vettem észre, hogy az aktualitások helyett jobbára csak e rovat tartalma gyarapodik. Úgy tűnik a tudatalatti után tudatos szinten is beütött a búcsú hangulat. Ez van, ebből tudok dolgozni. Amúgy is elértük az 50. blog bejegyzést, ami jó alkalmat kínál egy jóleső, kerek zárásra. Szóval most röviden az aktualitásokról, majd hamarost a zárás, külön posztban.

Beköszöntött a nyár, két nap egymás után is 20 fok volt. Vagyunk már annyira tapasztaltak, hogy megbecsüljük, és ne tápláljunk hiú ábrándokat. Most már kezdem érteni azokat a szülőket, akik januárban nyári ruhában, pólóban, zokni nélkül küldték a gyerekeket iskolába – olyan mindegy mikor veszi fel a gyerek, nyáron sincs melegebb, legalább edződik. (Nálunk azt hiszem, a gyámügyet küldené rájuk az iskola ilyen ruháztatás láttán.)

A jó időben gyorsan elmentünk anti pastizni egy napos teraszra

Újra iskolahét van, bár – különösen a Lovelaceban, a primery schoolban – több a lazaság, minden héten van pár közösségi program, valami ürügy, hogy miért nem kell formaruhában menniük. Ma olimpiai mez nap volt, minden gyerek sportoló ruhában mehetett. A fél iskola, a helyi kötődés folytán nyilván Chelsea mezben volt. A csapat a bajnokok ligája győzelemből sok szinten csinál businesst egyébként, például a szurkolók 10 fontért megfoghatják a kupát, amiről fénykép is készül. Az a gyanúm, hogy ebből az egyetlen akcióból összeszedik a Haladás VSE éves költségvetését.

Miróka minap nagyon lelkesen jött haza: a drogokról volt szó az iskolában, például a „magic mushroom”-ról is. Érdekes módon dolgozhatták fel a témát, mert beindult a fantáziája, elhatározta, hogy kipróbál mindent. Rövid beszélgetés után eljutottunk oda, hogy na jó, a heroint talán nem. A többi gyerekünkre szerencsére a megcélzott módon hatott a felvilágosítás, legalábbis felénk elzárkózást jeleznek. Ezért jó, hogy sok gyerek van a családban, kísérletezhetnek, jut is marad is…

Ellesett fürdőszobai beszélgetés a hétköznapokból: „Hát neked aztán nagyon nő a cicid. Nekem meg egyszer megnő, aztán visszamegy…” Feladvány: vajon ki mondta kinek? (A megoldás egyáltalán nem triviális. Azért a gyerekekre érdemes gondolni!)

Summer Fair a Lovelace-ban:
Cake verseny

Ha már rejtvény: véget ért a két éve tartó „The Killing” sorozat. Az eleje nagyon tetszett – különösen ahogy a családi tragédia feldolgozásához nyúltak -, de aztán nekem túlkomplikált lett, és elveszett a hitelesség. Egy ilyen rejtvényfejtősdit nehéz azonban otthagyni, kitartottam a végéig. Közben tetszett, ahogy a honlapon nyomon lehetett követni, ahogy az egyes részek után változott a nézők preferenciája a gyilkost illetően.  (Az azért ügyes, hogy vagy egy tucat szereplő fordult meg a főbűnös szerepében a nézők tippjei alapján.) A végén még egy üzenet is elért a filmből, bár nem tudom, hogy tényleg benne van-e, vagy csak én magyarázom oda, de mindegy is: Idealizmusunk forrása a gyengeségeinkkel való számvetés hiánya. (Persze egy izmos idealizmus azért elég hasznos energia- és tekintélyforrás is.) Valamiért ezt most meghallottam.

Befejeztem a korábban már említett űrhajós könyvet, kitűnő lebeszélő könyvként tudom azoknak ajánlani, akik – esetleg gyerekeik – asztronauta karrierről álmodoznak. Tényleg az izzadtságszagú hétköznapokat mutatja be. Aranyos volt például a muszlim űrhajósok problémájának tárgyalása. Képzeljük a vallási előírások teljesítését az űrben: naponta többször fordulj Mekka felé, földre borulva imádkozz, megmosakodva. Mindez a súlytalanságban, 3 óránként megkerülve a földet, azaz sűrű napkeltékkel és nyugtákkal. Felsőbb muzulmán vallási atyák ültek össze a megoldást – és az azt részleteiben is rögzítő kézikönyvet – összerakni. Minden problémára kerítettek javaslatot, de azért a legtöbbször használt fordulat az „or whatever.” A lényeg, hogy lélekben imádkozzon. (Ebben is lehet üzenetet találni.) Most a szakmaiak mellett újra fajsúlyosabbat fogok olvasni, Nádas Péterre otthon úgy sem lenne időm.

Míra divatfotózni készül (Úgy látszik,
hat a Sunday Times Style rovata)

A gyerekek az iskolában tanultak az u.n. „white lie”-ról (kb. a „kegyes hazugság” megfelelője). Mikor, hogy, kinek lehet, mi jár vele. Itthon is beszélgettünk róla, Ármin rögtön jelezte, hogy ha ő nagyon beteg lenne, mindenképpen mondjuk meg neki, ne kegyes hazugozzunk. Vannak ugyanis dolgok, amiket mindenképpen ki akar próbálni az életben, ezért lenne jó tudnia, nehogy kihagyja őket. Persze, kíváncsiak lettünk például mire gondol: „Kiugrani egy repülőről.” (Ejtőernyőzésre gondolt.) Adrenalin vadász…

Egy dolgot mindenesetre kihúzhat a listáról. A hétvégi utolsó foci tornán Ármin kérte, hogy lehessen a csapat kapusa. Készült erre már egy ideje, edzéseken sikeresen próbálgatta, és itthon is nagyokat puffanva vetődött minden vízszintes felületen. A meccs előtt az egyik apukától kapott egy pár perces külön kiképzőt a kapusmozgásokról, nem tudom, otthon ez mennyire lenne bent a közösségi tudásban. Az új idényre készülve, sok újonccal felállva, egy kísérleti csapatban védett. Jó hír, hogy messze ő volt a csapat legjobbja, klassz vetődéseket bemutatva. A rossz hír az, hogy sose jó hír, ha a kapus a legjobb…

A heti doku film kínálat megint gazdag volt. A Coast sorozat alapján egyértelmű, hogy egyszer majd – egy másik életben – végig kell túrázni Nagy-Britannia partvidékét. A bátor, de hullámzó színvonalú „Greatest movie ever sold”-ból a neuromarketing, illetve a „… gyerekeinket a multi cégek nevelik fel” mondat ütött. Erős az tömeges beteges elhízás okait kutató sorozat is, figyelem, új közellenség a látóhatáron: a kukoricacukor. Nem tudjuk, de rengeteget eszünk belőle. Persze fárasztó követni a mindig újabb összeesküvés elméleteket, az viszont biztos, hogy elképesztően sok durván elhízott embert láttunk errefelé, és nagy divat a „processed food”.

Úgy tűnik, a felmondott lakásunk villám gyorsan elkelt a piacról. Szinte azonnal bejelentkeztek hárman is megnézni, a második látogató család pedig nyilván magyar volt… Kis nemzetnek látszunk, de mindenhol ott vagyunk! Sajnos, nem ők költöznek ide, mások hamarabb lecsaptak. Az új lakóknak már emelik a bérleti díjat, tényleg jó környék lehet ez…

Half-term - Revolutions

Akkor még úgy volt, hogy szerdán nem esik

Az utolsó half-term szünet hetünket töltöttük el, és bár jártunk most is erre-arra, azért jobbára beszorultunk itthonra. Már megint az időjárás… A múltkori kb. 1 hetes napsütéses periódust leszámítva február óta stabilan ugyanaz: 14-17 fok és jövő-menő eső - most ugyan épp elfelejtett menni. (Lakóparkunk facebookos beírásaiból az derül ki, hogy mindenki bekapcsolta a központi fűtést…)

A szocio-termodinamika II. főtételének megfelelően a sűrűbb együttlétnek köszönhetően kiéleződtek az itthoni konfliktusok is. Azt hiszem ennek is köszönhető, hogy Zsófi már a hét közepén megrendelt egy kamaszkorról szóló a könyvet (Get Out of My Life: But First Take Me and Alex Into Town) Az élvezetes stílusban megírt könyv első 20%-ának elolvasása után úgy tűnik, a lényegi üzenet nem túlzottan bíztató: tanulj meg lemondani, elengedni, és bírd ki ezt a pár évet...

Doveri napos pillanat

Doveri szagos pillanat - a kastély pottyantósa

Utazás fronton Dover volt a jelentősebb esemény. Ez már komoly túra, de egy napba még belefér oda-vissza. A Csatornánál obligát eső miatt most csak keveset sétáltunk a híres fehér szirteken, sebaj, úgyis megcsodáltuk őket tavaly augusztusban a partraszálló hadművelet során. A kastély és az alatta lévő alagútrendszer amúgy is egész napot kitöltő esemény. Bőven jöttek az itt már szokásos, interaktív történelmi élmények a normannoktól a II. Világháborúig. Az ismerős beöltözős szerepjátékok mellett most leginkább a bunkerekben látható, résztvevői élményre hajtó filmvetítések voltak érdekesek az innen irányított Dunqerkue-i mentésről. Nehéz leírni az élményt: vonultunk ide-oda a föld alatt, közben rádióbeszédek szóltak és filmek forogtak a falon jobbra-balra, sőt a lábunk alatt is. Érdemes kipróbálni, azt hiszem, senkit sem lep meg, ha elárulom, hogy kicsit izgalmasabb élmény, mint Lili magyar történelemkönyve.

Lelet a Britishben és a törikönyvben

Ez is előkerült ugyanis, elkezdtünk hangolódni az otthoni különbözeti vizsgára. Olyan fájó, hogy épp a történelemkönyvből hiányzik a történetszövés, a sztori élménye. Mindig furcsálltam, ha valaki unalmasnak tartotta a történelmet, de most látva ezt a tankönyvet, a jobbról-balról özönvízszerűen érkező – de önmagukban valójában semmit mondó - tényekkel, adatokkal, már jobban értem ezt a hozzáállást. Mivel Rómáról olvastak, Zsófi hétvégén be is ment Lilivel és Árminnal megint a British Múzeumba, hogy kézzelfoghatóbbá, átláthatóbbá váljon az az időszak. Nyílván, a könyvben szereplő szinte összes tárgy ott is volt a múzeumban…

Még egy aktuális felfedezés a téma kapcsán. A TV-ben – a BBC gyerekadóján, mert ilyen is van, az aktuális hírek gyereknyelvre fordított verzióival – fut a Horrible Histories sorozat. Monthy Python hangulat, zenés clip-pekkel a generációs igényeknek megfelelően, de korrekt történelmi tartalommal. Minden korosztálynak szórakoztató. Ide belinkelem egy dalukat, arra az esetre, ha valakinek éppen az angol királyokat és királynőket kéne bemagolni. (El tudnánk képzelni egy magyar verziót?)  Horrible Histories - Kings and Queens Song

Rejtvényfejtés, még mindig a Britishben

Gyerekekkel elkezdtünk újra magyar nyelvtant is tanulni, még mielőtt túlságosan elvadulna a helyzet. Vegyes érzésekkel látjuk ugyanis elangolosodásukat, kérdéseik alapján már fordítva ülnek a lovon: A melléknév az valami olyan, mint az Adjectives? Ez a szóképzés olyan, mint amikor a loud-ból loudly lesz? És igen, beszélgetéseikben időnként megjelennek olyan szószörnyszülemények is, mint a „legeasybb”.

A hét másik részében csökkenő lelkesedéssel folytattam egyre mélyülő résztvevő megfigyelésem az angol egészségüggyel kapcsolatban. (Sajnos, itt is nő az interaktivitás szintje.) Jó hír, hogy ha végre sorra kerülök, akkor mindenki nagyon kedves. A legemlékezetesebb, egyben thrillerbe illő mondat a vizsgálatok közben a nővértől: „Erre a beszélgetésre valószínűleg nem fog emlékezni…” Ez annyira megragadta a fantáziámat, hogy ha sokra tényleg nem is, de erre a mondatra emlékszem arról a napról.(Vajon mit mondhatott utána?)

Kocsmahangulat tesztoszterongőzben

Beindult a foci EB nálunk is: Árminnal férfi módra elvonultunk egy pub-ba megnézni az angol-francia meccset. Egy félidőnyit macsóztunk – mindketten ale-t ittunk, persze ő ginger-t -, aztán hazajöttünk, itthon jobban látni... Valljuk be pocsék meccs volt. Érdekes látni, hogy beszélgetésekben és a sajtóban is mindenki hangsúlyozza, hogy milyen jó, hogy most végre nem kell semmit várni, ettől a tartalék válogatottól. Titokban persze azért mindenki nagyon szorít.

Ármin is lassan lezárja idegenlégióskodását az Alexandra Unitedben. Most szombaton volt az utolsó előtti tornája – nagy buli volt, sajnos apró, bosszantó vereségekkel. A nagyságrendek érzékeltetésére jelzem, hogy 143 csapat indult 7 korosztályban. Mindez a kb. járási 3. osztályban játszó – amúgy 1902-ben alakult - csapat sporttelepén, egyszerre 7 pályán, a legjobb zöld gyepen…  Az eredmény: azt hiszem – az örök szurkolói bűnbakképzési (először bűnbaNkot írtam, nocsak a pimasz tudatalatti!) logikának megfelelően – kijelenthetjük, hogy a manager által megálmodott egy védős felállás nem vált be...

Ezt a legfájóbb felmondani - lakóparkunk

Beindult újra az ügyintézés, beadtuk a felmondást a lakásbérlésre, és elkezdtük lemondani az tagságainkat, szolgáltatásainkat. Kezdődnek a csetepaték, a legtöbb helyen éves szerződést kellett kötni a jellemzően 11 hónapos időszakra, és most az utolsó havi díj elengedésén – amit már nem veszünk igénybe – izmozunk. Jó lehetőség szép tárgyalási fordulatok megtanulására: „I appreciate your point,…” stb. Egy valami azért a világ minden szervezeténél egyforma, a záró fordulat: „I have to talk to my manager!” Még van tér az empowermentre.

A sajtóban, TV-ben könnyen lehet világvége hangulatba belefutni, van választék gazdasági, társadalmi és politikai szempontból is.  Eddig mindig azt mondtam, hogy szerencsés időszakban élhetek, mostantól azt hiszem, ezt izgalmasra kell módosítani. Rövid körkép a heti termésből a téma kapcsán.

Sokszor visszatérő már mémszerű kép, ahogy nagyon különböző témájú filmekben, cikkekben a gyermekükre hivatkozó – őket maguk elé toló? - emberek megszólalnak. Brazíliából az esőerdők kapcsán a konkrét mondat: „Azért éhezzen a gyerekem, hogy Amerikában jobb legyen a levegő?” A görögöknél el kell zavarni a politikusokat, mert nem működik a társadalombiztosítás, nem lehet a gyerekeket gyógyítani. És persze bejönnek az interjú élményeim otthoni felsővezetőkkel, akik azért hajtanak, hogy a gyerekeiknek már ne kelljen gürcölni, gondolom az USA-ban meg már azért, hogy tudjanak nekik újabb iphone-t venni. „Te érted hajtok, mindened meglegyen…” – HBB hetek a blogon –, s közben elveszünk…

Világvége hangulat ellen vidámparkba ment a család

Aktuálisan most a tengerek lehalászása téma erősödött fel, kiderült, hogy a halak 90-98%-a eltűnt a vizekből. A legmodernebb technológiákat használva már csak a 6%-át képesek kifogni most, mint 100 éve a sima halászbárkákkal.  Érdekes felfigyelni, az itt is - legalábbis értelmiségi szinten - egyre többször hallható IMF ellenességre: a vélemények szerint a fejlődő országok segítése helyett a természeti erőforrásaik lerablásában és függőségben tartásukban segédkezik.

És persze az euroválság, amit a britek vegyes érzésekkel figyelnek, egyszerre kárörvendeznek és félnek. Közben a teendők kapcsán lelkesen tuszkolják előre a németeket. Nekem nem szimpatikus a hozzáállásuk: az intellektuális fölényt megtartva igyekeznek megúszni minden különösebb tehervállalást és veszteséget az ügyben. Elég fárasztó lehet most németnek lenni, gondolom, előbb-utóbb benyújtják a számlát…

Királyság - állítólag tényleg ilyen színű volt minden

Business vonalon még annyi, hogy a múltkor vendégségben kapott inspirációtól hajtva lottóztunk is. Sajnos, nem sikerült megdöntenünk a valószínűségszámítás alapjait, és ezt tényleg nem csak azért mondom, mert nem szeretnénk új barátokat szerezni. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy adózási okokból Zsófival együtt szindikátusi kapcsolatot kellett bejelentenünk az interneten a játék előtt. Újabb erős kötelék, ha már az anyakönyvvezetőhöz nem jutottunk el. Mondjuk, ezt nem tudom, hogy kell becézni… (Szindi? Kati?)

Jövőbe tekintéssel zárok, izgalmasabb időszakok következnek. Szervezzük a nyári pár napos utazásainkat, lesz itt még napsütötte tengerpart, és walesi vadregény! A közelebbi jövőt illetően pedig Mírának jövő héten zseb-opera előadása lesz jazz zenei alapokon a kingstoni színházban… A darab, amit színészekkel gyakoroltak be Észak-Koreáról fog szólni, és van benne egy olyan dal, amit maguk a gyerekek írtak. Nem egészen világos ez az egész történet (www.ringrouandtheworld.org), valahogy ez is kapcsolódik az olimpiához. Mindenesetre Míra a kórusban az első sor középen fog állni, és még DVD-t is kiadnak, a szülői szívnek ez a lényeg. 

Újsággal együtt is az elhíresült fotó

Doveri vár kívül...

...belül...

... és alul, a titkos világháborús irányítótermekkel - filmekből ismerős lehet

Már az átigazolási szezonon gondolkodunk

Címlapon a família

A zsoké popsijától kezdve az mind a mi családunk!

Ünnepeljük a királynőt. Meglepően közel érezhettük magunkat hozzá a hétvégén, többféle szempontból is. Némileg fizikailag is, hiszen srégen szemben álltunk a tribünjéhez, de főleg inkább lelkileg. Természetesen nem a 60 évnyi uralkodás szubjektív élményéről van szó, hanem arról az ismerős helyzetről, amikor a rokonokra minduntalan paparazzik lesnek, és egy ártatlan, önfeledt családi hétvégi szórakozás válik milliók által bámult féloldalas címlap fotóvá a Sunday Times ünnepi kiadásán… Figyelem, itt már nem a királynőről beszélek, hanem mi magunkról.

Mint itt is látható, kedves újságunk címlapon tudósított a 233. (!!) Derbyről. A család az előző napi élményektől izgatottan böngészte a lapot a reggeli felett. Lili jegyezte meg, hogy ezek a kicsit elmosódott alakok a ló fara mögött akár mi is lehetnénk, de nem. Vagy, de igen?  És tényleg: a női szekció teljes kiszerelésben Klárával és Árminnal együtt. Mekkora az esélye ennek?

Őfelsége kedvenc szenvedélyének hódol

A lóverseny – már-már szokás szerint – nagy élmény volt, ezúttal giga-mega kiadásban. Hihetetlen tömeg gyűlt össze a derby és a királynő tiszteletére, nem csak a lelátókon, hanem a pálya közepi dombon is. 50 ezer ember biztos volt ott, de valahol 10 ezer után feladtam a számolást. Megjegyzem, Epsomnak 23e lakosa van… (Na, csak utána kerestem és azt írják, 130 000 néző volt. Ja, igen, én szoktam számolni a tüntetőket is az MTV-nek…)  

Az angol osztályrendszer szépen leképeződött a pálya körül is. A királynő közelében a cilinderes, kalapkölteményes arisztokrácia, kicsit odébb az az elegáns és elkülönülő felső középosztály. Mi még belefértünk az elkülönített, pálya melletti közvetlen hozzáférésű középosztályba – bár az ezen belüli emeletes buszos lelátóra már minket sem engedtek fel – a fránya multi cégek VIP vendégeinek volt fenntartva. Körben aztán a tömeg, akik a vállukon sörösládákkal érkeztek és össznépi piknikben tobzódtak. (Ehhez nagyon értenek az angolok, még mini BBQ készlettel is rendelkeznek ehhez.) Bár az ivászatban nem volt osztálykülönbség: megjegyzem, régen láttam már ennyi mata arisztokratát, mint most verseny után. A gyerekek is hüledezve és rosszallva nézték a magas sarkúban bamba arccal a Bentley-jük felé szédelgő delnőket. Részegítő élmény lehet a királynő közelsége…

Matek hf.: mennyi az 1 nm-re eső arisztokraták átlagos száma?

Történtek viszont meglepő kategóriakeveredések is. Nem tudom, hogy ez otthon mostanában mennyire divat, de itt a férfi WC tele volt sorban álló és cseppet sem szemérmes, sőt kifejezetten szemlélődő hölgyekkel, akik a feléjük érkező érthető állandó cikizést is jól viselték. Micsoda fertő! Jól sejtem, hogy engem letartóztatnának, ha én kirándulnék át az ő részlegükbe? Egyenjogúság?

Természetesen fogadtunk is, hiszen a gyönyörű lovak látványa mellett ettől lesz igazán adrenalin dús az esemény. Eleinte biztosra mentünk és szolidan nyertünk is, de ahogy szokott lenni, elöntött minket a hübrisz, és nagy pénzt szagolva titkos esélyeseket kezdtünk el felfedezni és megjátszani. Miközben esélyeseink lelkesen gyűjtögették a 2.-3. helyeket, nekünk a hübriszünk és pénztárcánk is lefogyott… Azért jókedvünk nyara megmaradt, emlékezetes délután volt Béláékkal, kértük, hogy jövőre a nevünkben is játszanak majd…

Az istenadta nép mulat

Amúgy zajlik a négynapos Jubilee hétvége, ami az itteni szünidei tradícióknak megfelelően ez esős, hidegebb időt jelent. Szerencsére, Gergőék meghívásának hatására, lemondtunk a zuhogó esőben megrendezett nagy temzei hajós felvonulás megtekintéséről. Krisztával parádés vendéglátók voltak, a délután folyamatos eszem-iszommal és beszélgetéssel telt. (Külön élmény volt az alien-eket nyitogató herba-tea.) Meglepetésként a szomszédokat is áthívták, ami tovább színesítette az angolokkal kapcsolatos eddigi élményeinket. A férj finom falatokat, az egykori balett táncosnő feleség pedig színes történeket – pl. dolgozott Zefirellivel is – hozott a vendégségbe. Ráadásul valószínűleg egy régóta csiszolt, tankönyvbe illő TA játszma esettanulmányt is előadtak, szinte folyamatosan. Vicces és egyben megható is volt az őket elkísérő 92 éves, keveset szóló, de lényegre tapintó nagypapa mondata: „Nagyon jól tudom, milyen érzés az, mindig hibáztatva lenni…”

Martin a lelkes Jubilee fan

Sajnos, már – ha nem is lelkesen – elkezdtem írni a listát, hogy mi mindent kell eladni, lemondani majd az itt tartózkodásunk végén. Hát nem lett rövid felsorolás: 20 helyen vagyunk tagok, előfizetők és 45 berendezési tárgyat kell majd eladnunk, eladományoznunk,  eldobnunk…  Jó kis projekt lesz, azt hiszem, megint rápörgünk az ebayre. Nézték a gyerekek is a listát, ők is elkezdték bánatosan sorolni, mi minden fog hiányozni nekik majd az itteni életből. Árminnak még a beton is az utcában, ahol lehet focilabdát rugdosni… Kiderült, hogy ők is többször álmodják, hogy haza megyünk, és szintén szomorúan ébrednek ilyenkor.

Talán azért nem lesz teljes elszakadás, még a focicsapat kapcsán is felmerült egy érdekes lehetőség. Andy az edző múltkor megjegyezte, hogy akár össze is szervezhetnénk egy magyarországi vendégjátékot az Alexandra Unitednek, diákcseréstől. Ármin rögtön belelkesedett, már ki is találtuk, hogy az első félidőben a magyar csapatban játszik majd, a másodikban az angolban, ahogy a világsztárok a búcsúmeccsükön. Az a vicc, hogy ezt most komolyan is gondoljuk.

Az iskolában most szünet van, az utolsó half-termünket töltjük. Lili iskolájától érdekes levelet kaptunk, az utolsó időszakban a zene óra helyett zumba táncot tanítanak majd. Már kezdett éppen unalmas lenni az órarendje.

Apró féreglyukakon keresztül a jövőt
– befutókat – fürkésszük

Talán jobb is, hogy most kis szünet van az iskolában, így kicsit pihenőre vonul az amúgy nagyon felpörgött "ki kivel jár, és kibe szerelmes" témakör. Árminnak is hozták a hírt a barátai, hogy két lány is belé zúgott, istenem tavasz van. (Zsófit azért kicsit megviseli. Nem a tavasz.) De téma mindenhol kivirágzott. Új szavakat tanulnak: dating, going out stb., az ennél vadabbakat gondolom, nem tőlünk kérdezik meg. Azt hiszem az iskolákban jó pár diáknak kapóra jött, hogy néhány – később kiderült, hogy alaptalan – gyanús szituáció miatt, a gyerekeket felszólították, hogy ne járjanak egyedül az utcán. A lányok erre rögtön odamentek a fiúkhoz, hogy kísérjék már őket haza. A kézen fogás az meg már állítólag együtt jár az ilyen helyzetekkel. (Aggódva jegyzem meg, hogy olvastam valahol, hogy Anglia listavezető környéki helyen van a tekintetben, hogy milyen korán kezdik a gyerekek a…, ami a kézfogás után jön kettővel.) A mieinknek nem tudom, hogy szerencséje, vagy pechje van, de mi egyelőre értük megyünk autóval.

Liliéknél egyre magasabb fordulatszámra pörög a kamaszkor. Dráma órájukon gondolom nem véletlenül tette fel a kérdést tanáruk: Volt-e már, hogy a szüleid azt mondták, hogy nem az a baj, amit mondasz, hanem, ahogy mondod… Kezek erdei a magasban. Állítólag ezután azzal foglalkoztak, hogy érdemes kifejezni magukat, hogy a másik fél befogadja azt. Let me see!

Na, melyik Hobo Blues Band szám?

A gyerekek mata arisztokratákat fürkésznek

VIP helyek...

Verseny távlatból...

...és közelről - felrobban a levegő, akikor átszáguldanak...

 

Elizabeth ante portas

Parti party

Az utolsó negyedbe léptünk, és az események egy igazi grand fináléhoz illően sűrűsödnek: vendégségek, olimpia,Diamond Jubilee ünnepség és tengerpartozás tülekednek egymás sarkára taposva, ráadásul kitartó napsütésben.

Az etikett úgy kívánja, hogy a királynővel kezdjem. A következő hosszú hétvégén lesz trónra lépésének 60 éves – gyémánt – évfordulója. Ennek megfelelően őméltósága folyik a csapból is, jelen pillanatban még az olimpiát is leradírozva a térképről. Ráadásul az ünnepek első napján éppen hozzánk, Epsomba látogat őfelsége! Na, nem pont hozzánk – bár az ősi brit mondásnak megfelelően minden eshetőségre készen szárazon tartjuk a teáskészletet -, hanem kedvenc hobbyjának hódolva, a híres Epsom Derby-t tekinti meg. (Figyelem, a kiejtés „dáárbi”!) Mi sem maradhatunk le, ha nem is kalapkölteményes tribünre vettünk jegyet, de azért a piknikkelős domboldalra odaférünk – éppen szembe a koronás páhollyal. A piknik mellett aznapi terveink között szerepel a családi vagyon megtöbbszörözése is: előzetes felkészülésem alapján erre kitűnő lehetőséget kínál az alacsony kamatozású banki termékekre emlékeztető nevű – Minimize Risk – ló, a legalacsonyabb, 1:80-hoz adott oddsal. (Bár nekem nyilván a Father of Science pacit kéne megjátszanom 1:40-ért, de - nomen est omen - a Tought Worthy lovat sem tudom kiverni a fejemből 1:25-ért. Az a legbiztosabb, ha mindegyikre felteszünk pár ezer fontot…)

Távolban egy fehér... szikla

A négy napos ünnep aztán 1000 hajós felvonulással folyatódik, ennek kapcsán 2 millió embert várnak a Temze partjára! Bár vonzó látványosság, de a gyerekekkel valószínűleg reménytelen lenne rálátással bíró helyet találni, ha csak nem sátorozunk le már napokkal azelőtt. Ezentúl rengeteg koncert, utcabál, felvonulás, parádé lesz a 4 napos ünnep során, bokáig járunk majd az ale-ban és a szuvenírekben. Pénteken a formaruha helyett mindenki az Union Jack színeiben megy majd iskolába: a saját ruhatárból lehet kreatívan kék-fehér-pirosba öltözni - egy magyar kokárdát lehet, hogy azért rácsempészünk... A sajátos viszonyokra azért jellemező, hogy a rádióban-tv-ben az elmúlt napokban már 4x hallottam a Sex Pistols himnusz verziót – „fascist regime” –, ez a BBC-n is belefér a jópofa vicc kategóriába.

Brighton hétköznap reggel...

... és pár órával később - Ti hol dolgoztok? - kérdezte az
egyik koncertező zenekar frontembere

A sok filmből és alkalmankénti beszélgetésekből egyre jobban kirajzolódik a monarchia sokféle arca, és az angolok fenntartások és viccelődések mögé rejtett erőteljes ragaszkodása is. Politikai oldalról tényleg találhatók szimpatikus vonások: például „A királynő és miniszterelnökei” dokumentumfilmből kiderült, hogy minden héten az adott miniszterelnöknek – II. Erzsébet mellett már 11 szolgált ki, Churchillel kezdve - fejet kell hajtani a királynő előtt egy személyes beszélgetésen, beszámolva az aktuális bel- és külpolitikai helyzetről. Nem mintha a királynő különösebben beleszól(hat)na bármibe, de azért a miniszterelnök ne érezze azt, hogy mindenki felett áll: valaki kézzelfoghatóan képviseli előtte a nemzetet, jelezve az ő határait. Ez az oldala tetszik az intézménynek, és azt is szimbolikusnak látom, hogy a király(nő)ség mennyire a nem a cselekvésben, személyes kezdeményezéseiben jelenik meg: már-már filozofikus, hogy nem a tetteivel, hanem a csupasz létezésével üzen, képvisel valamit. Viszont ez egyben gátja is az egész történetnek, a filmekből az is átjött nekem, hogy a királynőnek gondosan ügyelni kell a „varázslat” fenntartására, ami a lehető legkevesebb tévedéssel, azaz a cselekvés, kezdeményezés, változás hiányával valósítható meg. Az meg triviális, hogy intézménynek lenni nem lehet buli személyes és családi szinten sem…

Brighton Royal Palace -
napsütésben gyorsan tele lesznek a parkok

Ha a Jubilee miatt kicsit háttérbe is szorult, nagy hírünk van az olimpia kapcsán: sikerült jegyet szereznünk az egyik kajak-kenu napra! Gondos előzetes bejelentkezéseink alapján licitálhattunk az utolsó megmaradt jegyekre. Őrült kapkodásban telt múlt kedden egy négy órás időszak, köszönhetően az internetes rendszer kaotikusságának. Idegőrlő helyzeteket eredményezett az is, hogy egyszerre maximum csak 4 jegyet lehetett venni. (Szállásfoglalásnál, utazásnál is folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy mindenhol a 2 gyerekes családmodellt preferálják. Hello, ki akarunk halni??) Főleg kajak-kenuban és férfi vízilabdában utaztunk. Lassan kiderült, hogy a kajak-kenu meglesz, vízilabdában viszont folyamatosan „nem nyertet” dobott nekünk a gép – ne vegyük ómennek… Így aztán tollaslabda, pin-pong, kézilabda, röplabda irányokba is kísérleteztünk, főleg már kilátogató barátaink érdekében. Sőt, végső kétségbeesésünkben már strandröplabda jegyekre is vadásztunk – na jó, azért vannak pozitív fantáziáim ezzel a sportággal kapcsolatban is -, de mindhiába. Azért nem panaszkodunk, emberi áron – 35 font per fő – sikerült bejutnunk, ráadásul aranyesélyes napra. Megtettük, amit tudtunk, most már jöhetnek a sportolók.

Kelet-Nyugat a lábaik előtt hever -
Jankával a Meridiánon

A jövőből vissza a jelenbe: kellemesen telnek a napok a kora nyári időben, időnként tengerpartozásra is futja. A napsütést kihasználandó múlt héten kivettem egy szabadnapot, és elvonatoztam Brightonba. Először kicsit csalódás volt a járhatatlanul kavicsos tengerpart és a kipakolós, búcsús hangulatú város. Aztán belerázódtam, sétálgatni, koncerteket hallgatni, napfürdőzni éppen nagyon jó volt. Ha valaki szép tengerpartot keres a környéken, annak inkább az onnan 30 km-re lévő Seven Sisters nemzeti parkot ajánljuk, ahová a családostul kirándultunk a hétvégén. A mesebeli fehér sziklák és türkizkék víz kárpótol a kavicsos partért: jöhetett a szokásos tengerparti léha létezés. Sőt, már komolyabb fagyási sérülések nélkül lehetett bemenni az óceánba. Nem hittem volna, de fogunk itt még nagyokat – na jó, sok kicsi gyorsat – fürdeni!

Vasárnapra is jutott szabadidős program: a Londonba látogató Pávelékkal hajókáztunk a Temzén, aztán Greenwichben parkoztunk és sétálgattunk a meridián vonalat kerülgetve. Erről jut eszembe: nagyon élvezzük a sokáig tartó nappalokat. Már most fél 10-ig világos van, pedig hol van még a napforduló. Köszönhetően az északibb fekvésnek este jó sokáig érkezik egy lapos súroló fény, ami szépen bearanyoz mindent az alkonyati biciklizéseken.

A közös séta arra is lehetőséget adott, hogy összevessük a hazai és az itteni informatika oktatást. Jankáék otthon az első 3 órán az információ fogalmát elemezték, és azóta paintben rajzolgatnak. Ehhez képest Liliéknél az aktuális feladat: szervezz az internet segítségével egy párizsi osztálykirándulást, azaz keress szállodákat, látnivalókat, állítsd össze a költségvetést és az útvonaltervet. Közben Excel függvényeket használ és csillogó-villogó ppt-ket készít. A Powerpoint használat egyébként már Míra és Ármin osztályában is elvárás, egy-egy téma zárásakor abban készítik el az összefoglalókat.

Eredetileg az Olimpiai Falut akarták
megépíteni, de várbörtön lett belőle

Kis színesek még Lili gimnáziumából. Ügyesen keverik a klasszikust az aktuálissal: pár hét shakepearezés után – őt azért könnyen el lehet adni ennek a korosztálynak is, ott vannak például az eltűnt évei -, most a Shrek-kel foglalkoznak. Ezen keresztül azonosítják be a narratív szerep típusokat és a történetszövési technikákat. (Házifeladat: na vajon ki a Shrek-ben a hamis főhős?) Egy még szokatlanabb helyzet: holnap a fiúknak egész napos tornaóra lesz. A gyerekek  választhatják ki ugyanis a végső körben, hogy melyik új tornatanárt vegyék fel jövőre az iskolába. Értékelő Központ empowerment alapokon, nem gondoltam, hogy még a HR esettanulmányokkal is találkozok Epsomban. Azért nem lennék a felvételiző tanárok helyében, kíváncsi vagyok, milyen stratégiát választanak ilyenkor…

Tetszik, hogy Ármin és Míra a Lovelaceban most többek között gimnáziumi napokra készülnek, vagyis egész napos próbanapokra mennek különböző gimikbe, hogy előre hangolódjanak az ottani újfajta oktatási stílusra, nagyobb szabadságra.
Nagymama korban is mesélhető sztorit gyanítok viszont abban, ahogy Mírát próbálta egyik osztálytársa szívatni, de visszafelé sült el. Mondta neki, hogy megtanítja egy fontos angol szóra, mondja utána, hogy „supercalifragilisticexpialidocious”. Míra gond nélkül és mosolyogva ismételte el, hát csak érdemes volt megnézni párszor a Mary Poppinst!

Ezek tényleg privát tengerparti hétvégi házak -
nadrágszíj parcella hangulat Sussexben

A kultur blokk ma rövid és szocio-színezetű. A Hitler gyermekei doku film a náci vezérek leszármazottait követi nyomon. Zsófival ott ragadtunk a székben, dermesztő volt látni, hogy az iszonyatos, születési átokként kapott teher hányféle reakciót és feldolgozási kísérletet eredményez: náci fanatizmus, tagadás, őrlődés, düh, vezeklés. „Az életem értelme az, hogy bocsánatot kérjek.” „Félelem a génjeimtől.” Az egyensúly megtalálása a rokoni megértés és közelség, valamint az erkölcsi elhatárolódás között szinte lehetetlen. Ajánlom, megváltás és katarzis élmény is akad benne kis cseppekben.

Végül egy jó hír nemzeti öntudatunknak. Egy szaunai beszélgetésben, amikor kiderült a nemzetiségem, rögtön a magyar nőkről kezdett el érdeklődni a – férfi – beszélgetőtársam, mivel jó hírüket hallotta. Elkötelezett kvalitatív kutatóként nem alapozhattam nagy mintás tapasztalatokra véleményem, de kis elemszámú mélyfúrásaim alapján megnyugtattam: megalapozott a híresztelés.

Ki szereti az "oldschool" orvoslást? -
Talán érzéstelenítés nélkülit jelent?

Strandhangulatú munkakörnyezet kis kertünkben - ebay-en lőtt nyugágyakkal

A tenger gyermekei

Katajev és Zorán találkozása Sussexben -
Fehér vitorla, fehér szikla és távolság

Greenwich látkép - Az előtérben építik az olimpiai lovas versenyek stadionját, talán innen lehet majd kukucskálni

Happy Birthdays

Míra visszaszámol az újraszületéshez az
otthonosan berendezett anyaméhben

A kertben, nyugágyon – szarongban! - a napsütéstől hunyorogva indul ez a blog. „Nesze nektek panaszkodó kontinentális kelet-európaiak”, ide nyomtak nekünk 3 napnyi előnyári napsütést fentről, majd kiszúrja a szemünk.

A múlt hét egyértelműen a vendégségek-ünnepségek jegyében telt: Angi egész héten itt lakott nálunk, Rupiék kedd délután jártak itt, Julcsival, Míra óvodai barátnőjével Londonban találkoztunk. És akkor ott volt még Ármin és Míra születésnapi partija is. Nem volt ennyi társasági eseményünk karácsony óta összesen, kapkodtuk is fejünket.

Izgultunk a szülinapi bulitól, de váratlan fordulatok nélkül telt el. Mint a korosztályi sztereotípiák alapján várható volt, minimális interakció zajlott a fiú és lány szubpartik között. A lányok lassú víz technikája jobban érvényesült a bowlingban, a fiúk inkább egymás és a berendezés szétszedésével törődtek jobban. A hungarikum dobos és csokis torták a bár jól sikerültek, de nem arattak egyértelmű sikert az angol ízlés szerint. (Az isler viszont annál inkább itthon.) Meglepődtünk viszont az ajándékokon: az errefelé kötelező üdvözlőkártyák mellett pénz lapult a borítékban szinte mindenkitől… Utánakérdeztem, állítólag ez a jellemző megoldás errefelé, bár lehet, hogy a bevándorló gyanús státuszunk hívta meg ezt az ajándékot. Ármin, a nagy pénzgyűjtő persze örült, Miróka már kevésbé, de aztán megoldotta: rögtön másnap vásárló körútra ment Zsófival, este már az új rucikban bemutatózott.

Julcsival a London Eye-on

Az itthoni ajándékok szerencsére már egyértelmű sikert arattak: most már Miróka is lelkes kindle hívővé vált. Ármin is kitartóan kattintgat kis fényképezőjével, illetve lelkesen cipeljük ki naponta a nagy focikaput a parkba. Hiába a „hálós kapu” megmagyarázhatatlan minőségi ugrást és mozgósító erőt jelent minden más megoldáshoz képest. Püföljük is rendesen, lelkes ordítozós élő közvetítést adva hálószaggató lövéseinkhez. A kiszenvedett Chelsea kupagyőzelem is csak fokozta a hangulatot, szegény Ármin annyira izgult a végső tizenegyeseknél, hogy görcsben volt a gyomra.

Lili is nagyon készült az ajándékozásra, hajnalban kelt, hogy Árminnak egy Chelsea újságot szerkesszen össze, Mírának pedig átadta az egyik ruhadarabját, amire ő már régen ácsingózott. Aki ismeri Lilit, tudja, hogy ez mekkora ajándék…

Irány a pálya... (Kicsit macerás, de megéri.)

Rupiék vendégsége új, két-számjegyű, egyben határokat feszegető létszámrekordot eredményezett a lakásban, szerencsére egy séta a környéken mindig kézre esik. Helyzetfelmérő kérdéseikre adott lelkes válaszaink alapján már öreg anglománoknak érezhettük magunkat – tény, hogy beleszoktunk az itteni életvitelbe. Kicsit talán bele is lustultunk, úgy látom, sajnos, túl későn kezdtem el felderíteni a különböző od/coaching jellegű képzési kínálatot. Most, hogy már kevesebbet dolgozok haza, az elmúlt pár napot a lehetőségek feltérképezésével töltöttem. A lelkesedésemet két okból is gyors lehiggadás követte, először amikor a dátumokat megláttam – komolyabb folyamatok már csak ősszel indulnak -, másodszor az áraknál: 6000 font alatt nehéz hosszabb távú jó képzés találni, és ez csak az oktatási díj.

Zsófi önkéntes munka projektje sem ütött át. Pedig még próba napon is volt az autista gyerekek lovagoltatásával foglalkozó – egyébként szomszédos – lovardában. A megható és megállító élmények után – kb. 3 éves sorban állás van a részvétel iránt a gyerekek részéről… - kiderült, hogy erre a kevés időre már nem érdemes őt betanítani, akkora túljelentkezés van az önkéntesek részéről. Még azért nem adta fel… A kutyasétáltatás projekt pedig még a roppant lelkiismeretes referencia ellenőrzés fázisában van, így a döntés feltehetően már a hazautazásunk utánra esik. Mindenféle élményeink alapján nem tagadható, még otthoni mértékkel is elképesztő a bürokrácia errefelé: bank, egészségügy, ingatlan, munkavállalás – bármilyen ügyintézés kapcsán, ha hetekben számolunk az már száguldást jelent, de inkább a havonkénti levélváltás, előre araszolás a jellemző.

Meghívó az osztályelsőtől az olimpia jegyében
- elég nemzetközi csapat lesz...

Az iskolákban folytatódik a hasítás, Miróka osztály második pozícióba lavírozta magát az értékelések – golden awards - alapján. A státuszváltozásról mindent elmond, hogy az eddig hűvösen elzárkózó, szűk udvartartást vezető sztárgyerek osztályelső lány is barátkozik vele, sőt a szülinapjára is meghívta.
Lili most éppen indonéz zenét tanul, ráadásul kitartóbb nálunk, mi egykoron elég hamar feladtuk életünk első és utolsó wayang előadását. Emellett – amikor nem éppen a Twilight sagát falja angolul a kindlén – akkor a Galaxy Zoo projektben önkénteskedik, vagyis galaxisokat tipizál az interneten. Csillagászat iránt érdeklőknek 9-99 év között nagyszerű lehetőség hozzájárulni a TUDOMÁNY-hoz. És ha már, itt jut eszembe az aktuális könyvajánló: Roach, M.: Packing for Mars - The Curious Science of Life in the Void. Akit érdekel az űrutazás annak kötelező, egyszerre könnyed és alapos. Amit tudni akarsz a… – egyébként igen arról is, szex és űrkutatás viszonyáról is, és még mindenről, ami egy a Marsra készülő asztronauta hétköznapjaiban előjöhet.

A Lovelaceban ma „vicces cipő nap” volt. Igen, először mi sem tudtunk sokat kezdeni ezzel a projekttel. Nem egészen látom át, de emögött is valami adományozós történet van, a lényeg az, hogy a lányok végre ilyenkor legálisan pipiskedhetnek egész nap anyukájuk magas sarkújában, a fiúk meg nyilván focicsukában izzadtak. Megjegyzem, mindkét irányban volt kivétel, azaz fiú magas sarkúban és lány focicipőben. Tolle Dekadenz!

A lánybuli

Nem véletlenül jutott eszembe, hiszen múlt héten sokadszorra megnéztem a Cabarét - örök kedvenc filmem -, most a gyerekkel együtt. Sokszor megálltunk, a film bőven vetett fel számukra nem éppen pehelysúlyú kérdéseket: abortusz, zsidóüldözés, szerelmi háromszög, biszexualitás, a konferanszié és a zene szerepe a filmben. Hát akadtak meglepetések számukra, de azért a film nagy sikert aratott… Az így kapott lendülettel utána az Európa 1000 éves térkép változásait bemutató internetes videót néztük meg, és sajnos kiderült, hogy lányaink menthetetlenül irredenták. Nagy hurrával fogadtak minden területbővülést és felháborodtak a csonkulásokon. Nem hajlandók elfogadni a jelenlegi viszonyokat, csípőből érvelnek: költözzenek el, ha a magyaroknak meg kellet érteni, ők is megfogják… És persze értem, a gyermeki énből nagyon is logikusan működik az irredentizmus, kérdés persze, hogy hol van a felnőtt én. Nem gondolom, hogy sikerült meggyőznöm őket. A Lili a film és beszélgetés végén azért megjegyezte: legyen minden héten itthon egy ilyen történelem óra! Már gondolkodok, mi legyen a következő film. Jöhet a Megáll az idő, a kedvenc magyar filmem? (Mondjuk, coca-colát még ők sem ittak…)

Fiúbuli, ugyanott és mégis máshol

És ha már film, a doku kategória itt kifogyhatatlan. Az aktuális kedvenc az „56 up” sorozat. Ennek az előző részét, már otthon, DVD-n is megkaptam, szakmai és laikus szemmel is csemege. Még 1963-ban kezdték el akkor 7 éves gyerekek életútját felvenni, és azóta folyamatosan 7 évente készül róluk egy összeállítás, ki hol tart, mit vall munkáról, családról, magáról a világról. Történelem mikro-perspektívában, és persze az idő múlása az arcokon. A mostani részekben leginkább kamaszkor és az középkori évek ellenpólusai ragadtak meg. Ahogy a kamaszkor az arcokon és a gondolatokban is a keszekuszaságot, a megfeszülést és forrongást tükrözték, úgy a 40-50-es évek arcképei és gondolatai már a letisztultságot, helyben-levést, megállapodást mutatták. Persze mint mindig: valamit valamiért. Ha választhatnánk, vajon melyiket inkább?

Az elmaradhatatlan születésnapi sushi vacsora

Bár nem látszik, de együtt már bőven nagykorúak

A büszke anya

Kindle manó

Korzózás