2011. december 12., hétfő

Őrségváltás

Megtörtént, amire már egy ideje lehetett számítani. Tegnap Lili, miután végighallgatta beszélgetésemet a szomszédasszonnyal, leereszkedően kioktatott, hogy legközelebb jobban harapjam el az „e” betűt a „garden” szó kiejtésében. Végül is ezért jöttünk, jobb is, ha hozzászokom: elindult az őrségváltás…
Pörgés (Bár Ármin szemében talán már a mai láz is csillogott.)
A gyerekek angolból tényleg átbillentek a mélyponton, szemlátomást megjött az önbizalmuk, komoly mondatokat farigcsálnak. Lili már azzal szórakozik, hogy a magyar szavak angolos kiejtését próbálgatja – érdemes készülni, a „nagymama” kifejezetten viccesen hangzik -, illetve angol analógiákat próbál alkalmazni magyarul is. (Mondjuk a Xarácsony magyarul kifejezetten pocsékul hangzik a Xmas példájára.) A spanyolt sikeresen lezárva, megkezdte francia tanulmányait, sajnos, tőlünk is elvárja, hogy haladjunk az anyaggal, válaszolgassunk kérdéseire.
Ma voltunk bent az osztályfőnökénél, és végre sikerült megérteni az osztályozási rendszerüket. Érdekes, nem fix kategóriák vannak, hanem évről évre, az elvárások növekedésével tágul az értékelési skála, ráadásul tényleg fontos szempont a bennük lévő potenciál megvalósítása. Az is érdekes, hogy a teljesítmény mellett az erőfeszítésre is visszajeleznek, egy teljesen külön, nagyon részletesen kidolgozott skálán.
Mai újabb példa a kreatív oktatásról: Science órán a sebesség/idő/út viszonyrendszeréről a következő módszerrel tanultak. Kimentek az iskola elé az útra, és egy előzetesen rögzített távolságon stopperrel mérve az áthaladási sebességet azonosították be a gyorshajtókat. Majd kiabálással és integetéssel jól meg is büntettek őket.  Footprint órán pedig azt a tréninggyakorlatot próbálták ki, hogy miként lehet úgy körbeépíteni megadott anyagokkal – madzagok, papírok, kendők, gumi, stb. - egy tojást, hogy az emeletről kidobva ne törjön szét. (Lehet gondolkodni a megoldásokon, deszantosok előnyben.)
Ő sem maradhat ki...
Most mindenki lelkes a tanulással, az angol iskolában a sikerélmények mozgatnak, az otthoni anyagokkal meg a közeledő beszámolás. A lelkesedés néha túlzásba csap át. Ármin miközben a saját matekján dolgozott, egyben fél füllel hallgatta Lili történelem leckéjét is a zsidó történelemről, vallásról. Magabiztosan közbe is szólt a „Ki építette a bárkát az özönvízre?” kérdésre: Noémi! Mégis csak győztek a feministák…
Időnként fellobbanó heves veszekedések közepette megható volt látni egy szép pillanatot. Miróka szokás szerint beleszerelmesedett egy plüssállat párosba. Saját zsebpénzét alaposan kimerítve meg is vette az egyiket, majd ott sírdogált, hogy nem tudja otthagyni a másikat. Lili és Ármin erre gyorsan összeállt, és a háta mögött meg vették neki a saját zsebpénzükből… Míra közben Ármin focibabérjait is veszélyezteti, lelkesen jön ki velünk rugdalni a ködös őszi parkba, és külön órákat is vesz Ármintól. Alapvetően azért az izgatja legjobban, hogyan lehet a legmagasabbra rúgni a labdát.
A karácsonyi hangulatban átestünk egy lakás inspekción is, szerencsére a háziúr képviselője minden rendben talált, megkaptuk a tiszta udvar, rendes ház címet, így reméljük, maradhatunk. (Tekintve jöttment mivoltunk, kilógásunkat a tisztességes angol viszonylatokból, elsőre csak 6 hónapra kötöttek velünk szerződést.) A tanári sztrájk szerencsére lehetőséget adott egy előző napi nagytakarításra, amit minimális lelkesedéssel abszolváltunk.
Kompenzáció, azaz itt különösen nagy lehet a válság...
Új családi programot is indítunk januártól. Kihasználva, az angoltanár szomszéd kínálta helyzeti előnyt, társalgási leckéket veszünk, hogy még jobban belesimuljunk a helyi viszonyokba. (Következő lépésként Zsófi már az önkéntes munka lehetőségeit méri fel.) Az indító beszélgetésből kiderült, hogy a már leírt, és azóta csak fokozódó nagy karácsonyi lakás kivilágítás idén különösen tobzódik: a szomszéd elmélete szerint a válságot, sok feszültséget akarják ezzel kiűzni a gondolataikból az emberek…
Ha már válság: érdekes volt a híradóban nyomon követni az itteni miniszterelnök, Cameron készülődését az EU csúcsra. Várható volt a különállásuk, ugyanis végig az volt a téma, hogy Anglia hogyan húzhatna hasznot, érhetne el egyedi előnyöket abból, hogy az euro övezetnek most nehezen megy. Én egyszer sem hallottam annak a gondolatnak még csak a nyomát sem, hogy ők is Európa, illetve az EU részei lennének. Maximum annyit, hogy az nekik is kifizetődő gazdasági szempontból, ha az EU-ban jól megy a többieknek. Végig ez az „ők és mi” gondolkodás, és semmi „mi együtt”. Lesz még itt rácsodálkozás, szerintem.
Lelkes csere
Átütő kulturális élményekről is beszámolhatok végre. A „Blue Valentine” megérintő és rácsodálkozós filmélmény volt. Most kivételesen azt is meg tudom fogalmazni mi volt benne különleges. Hosszú idő után újra egy olyan film volt, ahol nem a történetmesélés alapüzenetei által meghatározott sablonfigurákat láttunk befutni előírt – és jó eséllyel kitalálható - elrendelésüket. Ehelyett tapinthatóan valóságos, ugyanakkor izgalmas figurák szőtték, csavarták maguk köré saját történetüket, sőt sorsukat. Szép és fájdalmas film, sajnos, mintha ebben az évben leginkáb ezen érzés köré fonódnának a jó történetek. (A Melancholia is hasonlóan fájdalmas és szép film, de az számomra túl esztétizált, idegenebb élmény volt.)
Ajánlanék egy nagyszerű könyvet is. Az idei Booker díj nyertese, (Barnes: Sense of an ending) éppen olyan könyv, ami mintha egyszerre nekem és belőlem is szólna. Az íróval nem először van olyan – ide nyílván ciki leírni - érzésem, hogy valami ilyent szeretnék én is egyszer. Csak távolságtartóan, kesernyésen szerethető, kétes hitelességű narrátor – ami kellő játékteret ad arra, az olvasói fantázia kerekítse a történetet jobbra-balra a feltételezhető önáltatástól befolyásolt beszámolók alapján. A történet a felszínen inkább köznapi, azonban magunkra húzva, mélyebbre olvasva hirtelen kellemetlenül feszítő, véresen komoly. Biztos magyarul is megjelenik hamar.
A végén szolgálati közlemény a gépházból. Holnap indulok haza három hétre, jövő héten követ a egész család. Sűrű időszak lesz, először munkával, aztán meg ünnepléssel, találkozásokkal. Elárulom mi fog legjobban innen hiányozni: a gyalogosok ijedt, zavart tekintete, amikor átengedem őket a zebránál, ők pedig keresik a szellemvezetőt az anyósülésen…
A bLogndon Budapestről hallgatni fog, ám a gyerekek már jól állnak az ő bejegyzésükkel, így szerintem lesz még idén poszt. Én majd januárban jelentkezem újra. Szép ünnepeket, kevesebb aggódást, több bizakodást jövőre!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése