Még 17 pillanat, s itt a tavasz

Kedvenc táv: 2 nm csoki - Roni és Dániel nagylelkű hagyatéka

Stirlitz már tudta, mi csak most jöttünk rá: a február tavaszi hónap errefelé. Egy hete stabilan 10 fok felett a hőmérséklet, és amíg a szem ellát a web-es előrejelzésekben, ez így is marad. Egyre több fa virágzik ki, mi pedig felfújtuk bicikliket, és egy fokozattal magasabbra kapcsoltuk amúgy is sportos életformánk. (Azért ezekben a hetekben a számítógép fölé görnyedésből is kijut bőven, dolgozunk ám rendesen.)

El is készült a Jamie-féle tökéletes omlett, a'la Míra/Ármin

Időközben kitört a családi „gasztro láz”. Míra és Ármin egészséges Jamie recepteket (!) tanulnak videóról az iskolában, be is ígérték, hogy megsütik itthon a tökéletes omlettet, sok-sok zöldséggel. Lili jobbnál jobb süti-recepteket hoz haza háztartás óráról, Zsófi pedig újabb és újabb ázsiai és egyéb világkörüli csodákkal lep meg minket. A magam részéről, nos, … szolidan hízok. (Na, jó, egy a népszerű angol ételeket bemutató TV műsorban felfedeztem a toast/baked bean/sajt kombinációt. Babunk hamar elszelelt, … a hűtőből.) 

Na, dobjunk rá még pár kalóriát!

Gasztro vonalon szomorúan szembesültünk a ténnyel: szombatonként azért jóval szűkebb a pub-ok étel kínálata, mint azt a „Sunday Roast” túráink során megszoktuk. Most hétvégén Roniékkal kirándultunk a napsütéses és lovakkal szokás szerint gazdagon teleszórt surrey-i lankákon. Ám utána komolyabb kutató munkát kellett végeznünk egy hamburgeren kívül mást is a menün tartó pub-ért. Sikerrel jártunk, a Checquers jól tartott minket, miközben körülöttünk egyre nőtt a tömeg a Wales-Anglia rugby örökrangadóra várva. (A wales-i himnuszt hallgatva ismét rájöhettünk: a rögös múltú nemzetek himnuszaiból nehéz energiát meríteni a küzdelemhez, maximum a sorsszerű elbukás elviselésében segítenek. Azért most Wales győzött.)

... szóval fiúk, akkor lefordultam a védőkről...

Győzött Ármin is csapatával, az Alexandra Uniteddel, még pedig bajnokságot vezető csapat ellen. Tanulságos volt újra látni, hogy mennyit számít az akarat és a hit. Pedig rosszul indult: hamar teljesen beszorult a csapat, vezetett az ellenfél és csak a szerencsével tartottak ki a szünetig a 0-1-gyel. Ott aztán az edző, illetve a szülői kör önkéntes motivátorai is mind arról beszéltek, hogy egy párharcot nem lehet úgy megnyerni, ha úgy megyek bele, hogy a másik erősebb, jobban focizik. Nem volt szó semmi taktikáról, csak arról, hogy ütközzenek bátrabban, és ha szembejön a másik, akkor higgyék el, hogy le fogják tudni szerelni. A második félidő aztán, mint a filmeken: a focitudásuk nem nőtt meg, de látszott, harapnak minden labdára, beleállnak párharcokba. Az ellenfél még mindig erősebb volt, de kezdett elbizonytalanodni, már nem folyt úgy a labda, mint addig. A megnyert párharcokból pedig csak kipottyant pár helyzet, így sikerült két gólt rúgni, és könnyes örömmámorban zárni a szombat reggelt. Mintha bajnokságot nyertek volna… Ilyen egyszerű játék a foci is. Oktató filmnek is lehetne vetíteni motivációs tréningen, tudom, persze sablonos…

Lili órájáról - Ki tudja hol van Gabbatas?

Iskolaügyben csak jó híreim vannak: sikerélmény  hegyek, és angol nyelvű csivitelés minden fronton. Ármin és Míra már a leghosszabb fogalmazásokat írják az osztályban – persze még hibákkal. Szemlátomást most, hogy már hozzá tudnak szólni, nagyon meg akarják mutatni, hogy nem olyan kis ügyefogyottak, mint amilyennek eddig tűnhettek. Mr. Tiller kissé már talán panaszkodva is emlegette a "Háború és békét" Ármin „big writing” feladata után. Míra a creation story-któl inspirálódva, most egy hosszú mese írásába vágott bele, kifejezetten élvezetes angolul is. Persze még sokat kérdezgetnek, de már mindennapos, hogy mi is tanulunk tőlük új szavakat. (A mai: „puny”.) Lili pedig már nem csak a mikro-t játssza el a drámaórán, hanem szerepének megfelelőn interjút ad újságíróknak, angol órán pedig gyors fogalmazást rittyent kisorsolt témára – miért lenne jó, ha gördeszka pályát építenének a környékre. Érdekes volt látni, ahogyan értékelik az írásműveket, arra is vannak elvárások, hogy milyen legyen a kötőszavak, jelzők, határozók stb. egyéb mondattani elemek aránya.

Ármin bá' órájáról

Mi sem jobb jel arra, hogy élvezik az iskolát, minthogy itthon is leginkább azt játsszák. Mindegyikük külön osztályt, külön tantervvel vezet, ahol minden órára ppt óratervet készítenek, házifeladatokkal, azokhoz pedig értékelési szempontokkal. Közben olyan feladatokat találnak ki, amiket aztán maguk oldanak meg, többnyire angolul: az inkák fővárosának térképét rajzolják meg paint-ben, földrajz órán a felszíni formákra gyűjtetnek példákat képpel és szöveggel, angolra pedig a könyvtárból kikölcsönzött könyveiket olvastatják és gondoltatják tovább a diákjaikkal és magukkal. 

Lili nagy élvezettel tanítja magyarra képzelt angol diákjait, van ebben azt hiszem némi, természetes kölcsönkenyér visszajár töltet is. Ármin óráján ellenben persze a Chealsea csapatának felállását kell elemezni, és megindokolni, hogy ki a kedvenc játékosuk. (Talán testnevelés óra lehet, bár úgy érzem, valahol közel áll a Religious Studies tárgyhoz is...)

Terápiás élmény

Újabb érdekes téma Liliéknél a "rendes" iskolában: zeneórán carton music-ról, azaz rajzfilm zenékről tanulnak. Az a gyanúm, hogy nem a Kodály-módszer szerint haladnak... A szolmizálás egyébként a mi társalgási angol óránkon is előjött, kiderült, hogy Japánban is így tanulnak. Lelkesedésünk aztán lelohadt, hogy magáról Kodályról sem ők, sem az angol tanárunk még nem hallottak.

Szegregáció - A nők vajon milyen műsort néznek csoportosan?

A kultúra rovatban most se könyv, se film; a sok munka mellett lassan araszolok a „The Secrets of Consulting – G. M. Weinberg könyvvel, ami Virginia Satir előszava ellenére egyelőre inkább vicces, mint mély. Így inkább újságokat ajánlok. Nagy élvezettel merülök bele a helyi sajtóba, hála visszafogott hajkoronámnak. (Leginkább fitnesz klubunk lounge-jában olvasgatok, amíg arra várok, hogy Zsófi is megszárítsa a haját. + A mai fájó késszúrás: Lili gyermeki könyörtelenséggel és/vagy tudományos alapossággal kérdezte délután, hogy én már kopasznak számítok-e.) Szóval újságok: eleinte a Guardian volt a kedvencem, de mostanra kikötöttem a The Times, és főleg a Sunday Times mellett. Zsófi már tudja, hogy minden hajszárítás után várom valami aktuális - hajmeresztő... - érdekességgel. Van bátorság, intellektuális frissesség abban, ahogy írnak, vagy legalábbis, amiről írnak. A szomszédunk a The Economistot hozza át mindig, így most nagyon el vagyunk kapatva, bevallom, kezdek ritkábban rákattintani a hvg.hu és társaira. (Nem érdemes hasra esni persze a brit sajtótól sem, itt is van árnyoldal: minden nap jönnek a hírek az aktuális nagy perről, hogy kit, hogyan hallgattak le egy pletyka lapnál.)

Végül jó hír a királynői jubileumra esetleg kilátogatóknak: azon a két napon éjszaka 1 óráig lehetnek nyitva a pub-ok! Nem az alkoholista lelkendezik belőlem, hanem az tetszik, hogy minderről a parlament döntött. Kívánom, hogy a magyar országház is sok ehhez fogható gordiuszi csomót vágjon át, hasonló országos örömöt okozva…

Balkéz - jobb agyfélteke - tehetség

Foci után rajz - kimaradt valami?

Gasztro építő kocka - tuti siker ("A hullámzó Balaton" megvan?)

Győzelem...

Kenyerem fele leszelve?

Jóleső csipetnyi túlzás

Hullámzó hetünk volt, egyszer-egyszer nekilendültünk kalandozni, másszor viszont itthon lavíroztunk a munka valamint szünidős gyerekeink szobafoci és egyéb társas szórakozási igényei között. A hét szubjektív fénypontja természetesen a születésnapi reggeli zenés köszöntésem volt a Csókkirály blogkirályra átköltött változatával. (Vajon az eredeti szöveg miért nem maradhatott?) Rövid ízelítő, bár a családi kórussal az igazi! A verselés nem kismértékben Lilit dicséri:

„Blogkirálynak hívják a háta mögött,

Az új fiút ki Epsomba költözött.

Ha bekapcsolja a laptopját,

A blogndon már az utcán száll,

Odavonzza az olvasók táborát.

Az usziból hazafelé este, ha láttuk őt,

Ágyba fekve szállja meg az ihlet őt.

Róla bárki megmondja, hogy

2000 szó a rekordja,

Nem látsz blogban ma nála nagyobb menőt.

Refr.

Ő a Blogkirály,(király, király) ő a Blogkirály. (blogkirály)

Ő a Blogkirály,(király, király) ő a Blogkirály. (blogkirály)

Ha feltűnik a Facebook oldalán,

Olvasók ezrei kattannak rá úgy’ ám (blogkirály)

Ha feltűnik a Facebook oldalán,

Olvasók ezrei kattannak rá úgy’ ám (blogkirály)”

Az ágyban reggeli helyett, az új divatnak megfelelően gyermekeim ppt prezentációkkal leptek meg - úgy emlékszem, én ennyi idős koromban még színes papírt ragasztottam és rajzoltam... Újabb olvasnivalók mellett – pl. az éves kvantumfizika adag is megérkezett – a szomszédok nagy örömére cajon-t is kaptam, a Juditéknál töltött szilveszteri buli emlékére. Azóta mindenki lelkesen és ösztönösen veri a ritmust, ez az eszköz egyértelműen jó tesztje lesz az összcsaládi tolerancia szint alakulásának. A szolid ünnepi vacsora Wagamamában volt, ahol a kissé később kihozott ételért a menedzsment ingyenes desszertekkel kárpótolt minket.

Sáskapóz - most a cajon-on, de épp így eszik is

Itt jelzem, hogy gyermekeink bioritmusa evésileg folyamatos aszinkronban mozog: miközben Míra a fényevés határait súroló vegetarianizmusban tobzódik, addig Lili maratoni távokat eszik egyenletes tempóban, bár a kedvenc távja a 400 vegyes desszert lótuszülésben (Szemlátomást egyre nehezebben pakolgatja ide-oda gyönyörű hosszú lábait. Jelenleg a sáskapóz a leggyakoribb, étkezéshez is tökéletes.) Ármin kiszámíthatatlan: képes kienni a hűtőt, majd két napig koplal. Nehéz belőni a vacsora adagot…

Nem számoltam még be oxfordi kirándulásunkról. College-ról collegra jártunk, megnéztük Zsófi ösztöndíjas emlékhelyei (Merton) mellett a kisgyerekeseknek – a Harry Potter felvételek miatt – kötelező Christ Church-ot is. Legelgondolkodtatóbb a XVIII. századi portás emlékét megidéző kőtábla volt: itt nem csak a nagy koponyákra, hanem a lojális kisemberekre is emlékeznek. Talán a hidegebb időjárás tette, de rám a nyáron meglátogatott Cambridge nagyobb hatással volt. Persze más egy programot biciklizéssel és füvön heverészéssel vegyíteni, itt és most feszesebb, puritánabb hangulat volt.

Kötelességtudat témában ajánlott film: Napok romjai

A half-term hetét ma baráti látogatással zártuk. Nagyokat derültünk a már 2 éve itt élő Klári és Béla lakásfelújítási kalandjain, és izgalommal várjuk mi is a rejtély megoldását, vajon milyen forrásból származik a falukban időnként felhangzó kitartó pityegés… Az viszont kiderült, hogy a rókák náluk is rendszeres látogatók, errefelé ezek az állatok gyakorlatilag mókus kategóriában kezelendők. Ha látunk egyet a kertben, azért rámutatunk, megnézzük, de nem lepődünk meg különösebben.

Itt tartózkodásunk alatt kis bepillantást nyerhetünk a tévézés jövőjébe, még a teljesen alap lcd tévénkkel is. A BBC-n például, bizonyos gombokat megnyomva, bármikor lejátszhatjuk az aktuális híreket és érdekesebb programokat. Focimeccs nézés közben folyamatosan újranézhetjük az érdekesebb helyzeteket, ráadásul különböző speakerek között válogathatunk, vagy, ha úgy tetszik, akkor csak a közönséget is hallgathatjuk. A Sky arra is lehetőséget ad, hogy az elmúlt hét legnépszerűbb programjait bármikor megnézzük a tv műsortól függetlenül. Ha már itt tartunk, elárulhatom, hogy Zsófi új kedvencek sorozatokra kattant rá, a gyereknevelési reality-k után most a „Dragon Den” és az „Escape to the Countryside” a menő. Az elsőből jó befektetési és vállalkozási ötleteket gyűjt, a második pedig a hangulatos vidéki ingatlanok világába vezet be minket.

Menza

Egyelőre azért nem tervezzük a költözést, szerencsére a landlord is jó emlékeket őrizhet rólunk. Látogatása óta emailezünk, a bor és fociélmények mellett leadership teszt tapasztalatait is megosztja beszélgetésünk emlékére. Szükség is lesz a jóindulatára a letétet illetően, a hirtelen divatba jött szobafoci felgyorsította az amortizációt, legalábbis csillárügyileg. Mulatunk, égetjük a fontokat.

A kulturális híradóban ma nehezen kategorizálható könyv következik: The Top Five Regrets of the Dying: A Life Transformed by the Dearly Departing (Bronnie Ware). A címből jól látható, igazán értek hozzá, hogyan szerezzek a lefekvés előtt derűs perceket magamnak. A halálos betegek mellett hospice-kedő szerző, saját életének tanulságaival összekapcsolva mutatja be, hogy milyen fájdalmas felismeréseket hoz a közelgő elmúlás sokak számára. Szimpatikus, hogy a könyv nem dramatizál vagy heroizál, sőt az egyik legfontosabb üzenet éppen ez: a halál itt van, fájdalmas és szomorú, de folyamatosan lehetséges, természetes része az életnek. Drámák, tagadás, sértődöttség, sumákolás és harc helyett használjuk inkább az utolsó tanulási lehetőségként. Van annyi tapasztalat és élmény a könyvben, hogy különösebb esztétikai és filozófiai bravúrok nélkül is megérintő, behúzó élménnyé válik.

Édes Árminom...

Van egy pár nyugodt percünk...

Half-term - reloaded

Újra a half-term szünet időszakát éljük, ez egyben már az egész tanév, így gyakorlatilag egész itt tartózkodásunk félidejét is kijelöli. Emlékszem, az első half-term idei rácsodálkozásainkra: már nagyvonalakban érteni véltük a rendszereket, de még minden nap hozott valami új, megismerni, megérteni való eseményt, szokást. Az elmúlt majd félévben azonban rendesen helyünkre kerültünk, a tömeg részeként mozdulunk, reagálunk, ismerős csapásokon, rutinosan haladva. Kopik az előkelő idegenség érzete, egyre inkább az otthonosság váltja.

Mi is ennek a musicalnek a címe?

Ügyintézőként is egyre bátrabbak, hangosabbak vagyunk. Nem tudom, hogy örüljek, vagy inkább mérgelődjek-e azon, hogy „tisztességesebb” szolgáltatást reklamáló email-ünk után, internet szolgáltatónk (Sky) egy pillanat alatt háromszorosára növelte a broadband sebességünk. Egyfelől, ha csak ennyibe kerül, megtehették volna hamarabb is, másfelől, lehet, hogy érdemes máshol is próbálkoznunk, talán a bankok kamatpolitikája sincs kőbe vésve? Mindensetre jobb minőségű skype beszélgetésekre lehet ezután számítani.

Hány szarvas van a képen? - Richmond Park

A szünetben igyekszünk megint többet kirándulni. Egy richmond parki szarvasokban gazdag kirándulás után, a kalandozó magyarok hagyományaihoz illőn, nyugat felé igazítottuk lóerőinket – azaz Hampshire megye felderítését kezdtük meg Sussex után. Jó sok lehetséges programot előjegyeztünk a hétfői napra, aztán leragadtunk az elsőnél, mivel az minden igényt kielégített. (Ebben talán a késő indulás is közre játszott, nagyon jólesett végre hétköznap is sokáig ágyban maradni.) A Basingstoke-ban található Milestones történelmi múzeum parkot látogattuk meg. Az ötlet egyszerű, de egyértelműen működik. Egy nagy hangárban viktoriánus és XX. század eleji hangulatot építettek fel: épületek, gépek, műhelyek, boltok és még egy iskolaterem is. Furcsa, hogy e mesterséges közegben is mennyire átjön, hogy akkoriban tényleg rendesen „benne volt az anyag” mindenben, a mai műanyag, kikönnyített eszközeinkhez, ruháinkhoz képest.

Családunk anno...

Egyes helyszínek teljesen „élők”, azaz korabeli jelmezbe öltözött szereplők boltoskodnak, tanárkodnak, és aki kedvet kap maga is beöltözhet. Innentől ment is minden, mint a karikacsapás, főleg Míra és Ármin vesztek bele a jelmezek kínálta szerepjátékok végtelen lehetőségeibe. Nagyon jó volt látni őket a beöltözött tanárnő által tartott minta viktoriánus tanórán is, egyfolytában jelentkeztek, tényleg értenek és beszélnek angolul. (Az óra a körmök és kezek tisztaságának átvizsgálásával indult, és a tanárnő közben is hatalmas pálcával magyarázott: bár sosem utalt rá, de legalábbis az órát figyelő szülők szerintem tisztában voltak a pálca sokoldalú felhasználási lehetőségeivel.) A nap elröppent: tényleg olyan egyszerű, bármelyik múzeum fel tudná turbózni a látogatói élményt ilyen beöltözési, interakciós lehetőségekkel. 

A múzeumban egyébként számomra a legmeglepőbb új információ az volt, hogy Angliában csak 1953-ban szűnt meg az édességek jegyre adagolási rendszere. Talán ez is magyarázza a látványos, ámde borzalmas cukorboltok számomra érthetetlen népszerűségét…

A szünidőben sem kopott ki az iskola a napjainkból, Lili és Míra elképesztő erőbedobással játszanak tanárnőset. Egy egész iskola – tanrendestül, gyerekestül, tanári karostul – kelt életre: rendesen tolják a kitalált tanrend szerint az órákat, hangosan magyaráznak a táblaként funkcionáló ablak előtt, ppt-ben írnak házifeladatokat és óraterveket, excelben adminisztrálják a jegyeket, bizonyítványokat minden gyerekre külön. Míra még egy köszönő levelet is írt a hálás diákok nevében a tanári karnak, azaz saját maguknak. Látszik, neki nem probléma a mindennapi üzemeléshez szükséges elismerések beszerzése…

Happy end

Rendes iskolájában Lili amúgy önvédelmi fogásokat tanult az utolsó tesi óráján. Talán durvább half-term programokra számítottak a tanárok? Lili egyelőre titkolja a megtanult fogásokat, azt mondja, hogy Ármint akarja meglepni, amikor legközelebb nekitámadna. Ármin egyelőre kivár… Nem tudom, hogy ennek kapcsán-e, de tegnap este Ármin azt kérdezte, hogy ki a legveszélyesebb ember a világon. Kiderült, hogy küzdősportolókra érti. Amikor átvettük a különböző sportágakat, nyílván saját múltjára alapozva, magabiztosan jelentette ki, hogy a legjobb karatés biztos legyőzi a legjobb birkózót, bokszolót stb. A ketrecharcosnál viszont megtorpant, ott eldöntetlennek nyilvánította a lehetőségeket. (Remélem, nem egy későbbi empirikus teszten akarja majd dűlőre vinni.)

Üzleti, befektetési lehetőségek után kutatóknak – némi csendes %-ért cserébe – örömmel átengedek egy tuti lehetőséget. Olvastam, hogy itt Angliában az egyik legjobban növekedő biznisz a betörés és lopás elleni különböző megelőző és felderítő módszerek. Leginkább a különböző láthatatlan – csak infrával, ultraibolyával észlelhető - azonosító anyagok felvitele a féltett tárgyakra a nyerő megoldás. A legnagyobb vevők a nemesfémlopással küzdő vállalatok. Ha jól sejtem, ezzel a módszerrel otthon is nagy összegeket lehetne keresni. Sajnos, az a gyanúm, állami vállalatokkal kell bizniszelni a témában…

Watson doktor ifjúkori kalandjai

A kulturhíradóban az „A Separation” (Egy elválás története) az aktuális filmélmény, a jól bevált és mostanában szinte kötelezőnek tűnő fájdalom ösvényen haladva. Szívszorongató nézni, ahogyan a szereplők döntéseikkel – pontosabban fogalmazva: ösztönös, félelemből fakadó reakcióikkal – egyre inkább beszűkítik önmaguk és a többiek mozgásterét. Ahogy a szabadság tere elkopik, úgy nő a nyomás, aztán a kapálózás csak még szorosabbra fonja a hálót. Először mesterkéltnek gondoltam a zárást, de aztán elfogadtam: izgalmas kérdés, hogy ebben a teljesen beszűkült térben a legnagyobb fájdalmat, ám egyben a reményt is megtestesítő gyermek tud-e olyan döntést hozni – vagy, ami még fontosabb, olyan módon dönteni –, ami nem rázárja ezt a levegőtlen csapdát, hanem valami csodálatos módon levegőt és lehetőséget teremt?

Talán nem egyértelműen kulturhíradó alapanyag, ám zárásként álljon itt Miróka első videoklippje, "Bolha jó" címmel. (A múltkori blog után nagyon hálás volt nekem, ahogy ő mondta „világhírűvé tettem a rap-pel”. Érzelmei kifejezéséül olyant tett, aminek súlyát az én generációm, és az előttem járók talán teljesen fel sem tudják fogni: fotómat tette ki háttérképnek a mobiljára!)

Csacsogi, az öreg suszter

Még mindig nincs itthon Zsófi, így a blogon csacsogok. Ahogy szoktam…

Élvezem, hogy egyfajta alternatív valóságba visznek angol kurzusaink. A föld minden részéről érkező társaink félmondataikkal olyan történeteket, sorsokat nyitnak meg, melyekkel itt éppen csak koccanunk és már haladunk is tovább; mégis ajtót nyitnak, ha csak kukucskálás erejéig is, ezer más világra. Így például a 20 éve itt élő pakisztáni nő odadobott, lazán komoly, szíven ütő mondata: „I feel, I am almost British. Who I am, actually.”

Aztán az ügyes játék, amikor a vicces és komoly határán mutatjuk meg kik is vagyunk valójában. Sokféle dolog felsorolva a táblán, közülük kell választanunk: ha nem lennének elérhetők, mire költenénk el az összes pénzünk, hogy megszerezzük. A triviális víz után érdekesen ágaztak el a választások. A japán lány – családja és barátai földrengés/cunami életmentő tapasztalatai alapján – az üzemanyagot választja, a görög lány a szappant, mivel koszban élni elképzelhetetlen, angol tanárnő nyílván a teát. Bevallom, én a csokoládét, nem mintha nagy csoki evő lennék, de annyi mindent megtestesít: élvezetek, kultúra, történelem és persze éltető élelem. Koreában a kávé tűnik nagyon fontosnak, itt még nem sikerült felfedeznem mélyebb összefüggéseket, azt hiszem, egyéni addikcióról van szó.

Körforgalom csoda - kulturális antropológia esszét lehetne írni arról, ahogy használják

Érdekes volt látni a kulturális különbségeket az angolba érkezett jövevényszavak felelevenítése során, lásd deja vu, status quo, carte blanche stb. Az európai osztag pár perc alatt végzett, megállapítva, hogy ezek mind ismerősek a saját nyelvünkből is. Az ázsiai csapat, minden szóval megküzdött, mind kiejtésileg, mind jelentésileg. Elég jól kirajzolódtak az egykori római birodalom határai, még másfélezerévnyi távlatból is. Gondolom arrafelé nem latinos, hanem mandarin műveltségről beszélnek, amiben meg mi lennénk kutyaütők. (Bocsánat, ez a kifejezés valószínűleg manapság már nem p.c.)

Gyerekeknél angol ügyileg most egyértelműen Míra rakétázik. A pár héttel ezelőtti pánikszagú, dacos kijelentéseket – „én már soha nem fogok tudni angolul megtanulni” – mostanában lelkes beszámolók váltották. Megbeszél, egyeztet és tanácsot ad az iskolában, igyekszik örökletes helyére – a középpontba – lavírozni magát. Aranyos pillanatkép, és egyben tanulságos lecke a határvédelemről: megunva, hogy egy fiú azzal hecceli, hogy a nevét angolosan kántálja, határozott „shut up”-pal vág vissza. A fiú rögtön elismerő hangnembe váltott: "látom, milyen jól megtanultál angolul!"
Most éppen opera workshopra készül – érdekes iskolai kezdeményezés – nyáron adnak elő majd valamit a városi nagy színházban, addig színészekkel készülnek.  Beindult a pörgés.

Megoldottuk a házi feladatnak kapott rap költést is. Itthon ijesztőbbnek tűnt neki, mint bent az iskolában a csoporttal együtt. Persze az internetet hívtuk segítségül, „hogyan írjunk rap”-et oldalból szerencsére meglepően sok van. Elolvasva a 9 lépéses folyamatot, rá kellett jönnöm, hogy a rap írása semmiben nem különbözik a szonettírástól, akvarellfestéstől és atombombagyártástól sem. (Na, jó az „adjunk neki egy ritmust” lépés máshol talán nem olyan fontos.) Ennek ellenére lelkesen, és eredményesen végighaladtunk a tudatosítás – inspirálás – ötletelés – strukturálás – csiszolás stb. lépéseken. Miután Mirókának egyértelművé vált, hogy a smiley :-) jelről akar írni, meglepően gyorsan haladtunk. Íme, egy börtönszagú rap a londoni alvilágból (Tudjátok, adjatok neki valami gyilkos ritmust.):

'Smiley rap, smiley rap,
I hope you won’t find it bad.
Yellow, round and fat,
Yellow, round and fat,
Makes me happy in my hat!
Here I gave you my smiley rap... Rap, rap, rap.”

De nem nagyon ülhetünk a babérokon, ma teremtésmítoszt kell kreálnia, inka mondákból inspirálódva. Ebben már nem is kér segítséget, lendületben van. (Azért ezt szeretem az itteni iskolákban: egyik nap rap, a másik nap teremtésmítosz... Egyszer afrikai dob, másszor opera.)

Ma Lili is nagyon felszabadultan jött haza, itt az újabb briliáns :-) bizonyítvány. Szerencsére úgy írtak Science-ből – sejtek, szervek miegymás – dolgozatot, hogy nem tudott előtte róla, így előzetes aggódás – és tanulás – nélkül írt jót. A tanár utána tortákkal vendégelte meg az osztályt, elismerve jó teljesítményüket. Hazafelé a kocsiban Lili csak úgy viccelődve olvasott fel ezt-azt az anyagaiból, közben döbbentem rá, hogy szinte nincsen akcentusa… (Most blogírás közben a buta, hülye stb. szavak pontos, nem összekeverendő angol megfelelőit magyarázta el nekünk. Azért nem csak Science-t tanul az iskolában.)

Túl vagyok egy újabb könyvön, a The Psychopath Test: A Journey Through the Madness Industry (Jon Ronson) inkább egy lehetséges prototípusként ragadott meg: ilyesmiket szívesen írnék én is. Végy egy társadalmilag, intellektuálisan izgalmas, személyes/mindennapi szintre is vonatkoztatható témát (Itt: Hogyan lehet megmondani, hogy valaki a pszichopata? Mit is jelent ez? Ki lehet ebből gyógyulni? Az üzleti vezetők egy része tényleg pszichopata? És persze az örök kérdés: normalitás nem normalitás határa, a határhúzás rizikói.) A könyv nem megy mélyre, viszont rengeteg érdekes, meglepő és önreflektív nekifutási szöget választ, amelyek alapján kérdéseket dob fel, lehetőségeket és meghökkentő sztorikat mutat be. Közben beutazza a világot, eljut börtönökbe, elmegyógyintézetekbe, executive tárgyalókba, kurzusokra, beszélget gyilkosokkal, őrültekkel, magukat őrültnek tettetőkkel, pszichiáterekkel, felső vezetőkkel, szcientológusokkal, nyomozókkal. Élvezet lehetett írni, ismét rácsodálkozni, hogy szerte e földön a hétköznapi és tudós emberek is mennyiféle – és persze ellentmondó, kétes alapú – hiedelemre, tuti mondásra építkeznek tudatosan vagy öntudatlanul választva/benyelve azokat. Aztán dolgoznak, döntenek, élnek ezek mentén, mintha magától értetődő lenne mindez. Csak ha egymás mellé tesszük ezeket a hiedelmeket, és teszteljük, mire vezetnek határhelyzetekben, akkor válik az egész egyszerre félelmetessé és csodálatossá. Attól tartok, a magyar piacra nehezen férnek be az ilyen típusú könyvek, pláne nem finanszírozzák a világ körbeutazását. Azért gondolkodok a jó témákon… Közben pedig elmegyek vacsorát adni a gyerekeknek.

De csitt, jobbra el! (Érkezik a ház úrnője, Gatwicken…)

A briliáns Tüdő Gyuszi bácsi

A hosszabb blogolási szünet Gyuszi bácsi látogatásának köszönhető. Szenvedéseimről elég annyi, hogy 10 napot töltöttem kávé és alkohol nélkül, jobbára a takaróm alatt berendezett szaunában. Az antibiotikum aztán ledózerezett mindent, most emésztőrendszerem romjait építgetem újjá, nyílván nem kevés gránátalma származékkal. 

Élet a hó alatt - Több kép, majd, ha Zsófi hazajön.

Egy idő után Lili és Ármin is csatlakozott hozzám a betegsoron – ha futballtudósítás lenne, azt kéne írnom, hogy feliratkoztak a maródiak közé –, szerencsére ők megmaradtak a vírusos fázisban, de szintén nem kapkodták el a gyógyulást. Bár itt egyáltalán nem várják el, Lili azért járt doktornál is. (Lemondás miatt sikerült beférnünk a rendelőbe, amúgy itt csak 3-4 napra lehet bejutni. Hatékony a rendszer, addigra a java úgyis meggyógyul.) Ő megnyugtatta, hogy nagyon szép és általában egészséges lány, és mostanában úgyis mindenki köhög, ez is el fog múlni. Ha kicsit csillapodik, akkor menjen újra iskolába. Az viszont szimpatikus, hogy a gyerekeknek ingyen adnak gyógyszert. 

Talán látható már, hogy nem éppen magas energia szintű és programokban gazdag két héten vagyunk túl, azért összeszedegetem az apróságokat.

Nagy élvezettel nyomjuk az angol kurzusainkat, különösen a társalgási órát szeretjük, nagy vitákba és viccelődésekbe bonyolódunk, hála a szimpatikus idős tanítónk trükkjeinek. Közben rá kellett jönnöm, hogy a 90-es évek elején vett utolsó ilyen leckéim óta persze változott az angol nyelv, például a jelzők jelentős része inflálódott. Ma már nem elég valamire, ami tetszik, annyit mondani, hogy nice, vagy fine. Egy nőnek manapság annyit odavetni, hogy nice, kifejezetten sértő… Vagyis ezek a megszokott jelzőim mára már csak alig leplezett udvariassági kitérő formulát jelentenek, helyükre minimum a brilliant, vagy a fantastic kívánkozik. (És az affektálás is kötelező, ha már british…) Ezek a nagyívű jelzők amúgy nem jelentenek semmi különlegeset, csak annyit, hogy tetszik valami, de tényleg. Nem tudom, reméljem-e, hogy még megérem, amikor a 20 év múlva az éppen ehető ételeket extaordinary-nak nevezzük majd. De talán az is jellemző, hogy az angolok nem a fikázás tekintetében szofisztikálódnak.

A kiejtés órán rá kellett jönnöm, hogy a magyar nyelvvel tulajdonképpen szerencsénk van, kellően sok hangzóból próbálkozhatunk, csak keveset kell újra feltalálnunk. Nem így szegény japánoknak, szegények nyelve mintha mindig kerékbe törne, szemlátomást más hangokból és ritmusból építkeznek. Természetesen e kínzások közben is folyamatosan mosolyogniuk kell, nem tudom minek kéne történni, hogy indulatukat, ne adj isten dühüket kimutassák egy ilyen nyilvános helyen, pláne a tanári tekintély előtt.

A királynő már mindhárom angol tanárunknál előjött, tényleg szeretett nemzeti intézmény. A társalgási tanárunk szégyenkezve rohant ki az óra közepéről, mikor nem jutott eszébe mind a négy királyi gyerek neve, addig nem mehetett tovább az óra, amíg meg nem kérdezte a portán. A mai nap pedig a csapból is a 60 éves uralkodási évforduló ömlött. Júniusban nagy ünneplés lesz: az 1000 hajós felvonulást a Temzén mi is megnézzük.

Túl vagyunk a tél fő eseményén is, szombaton nálunk is esett 10 centi hó. Nem hétköznap volt, így elmaradt a lényegi fennakadás, bár így is nagy a médiaizgalom volt körülötte. (Meg némi itthoni is, hiszen Zsófi vasárnap utazott haza Gatwickről.) Itt a telepen lelkes hóember építési láz indult be, amihez mi is csatlakoztunk egy bonsai méretű erejéig. Aztán kiderült, hogy szerencsére, csak a Heathrow-n lesznek járat ritkítások, de ott is csak azért, mert olyan sűrűn járnak a gépek, hogy nem férnek be közéjük a hókotrók. A hó aztán egy nap alatt el is olvadt, itt napközben még egész télen nem tudott mínuszban maradni a hőmérséklet.

Itt létünk fő csapásirányát illetően: a gyerekek egyértelműen elkezdtek angolul érteni és beszélni. Főleg Mírát és Ármint érdekes ebből a szempontból figyelni. Amikor gondolkodnak rajta, sokkal lassabban beszélnek, hiszen nem rendszerszinten tanulnak, hiányoznak nekik fontos struktúrák – ezeket most pótolgatjuk velük itthon. Viszont, amikor nem figyelnek oda, amikor egy hirtelen kérdésre válaszolnak, vagy csak egymással hülyéskednek, akkor gyönyörű szép mondatokat, kifejezéseket dobnak oda hanyagul. Ezek már beültek a fülükbe, tudják és kész, még ha nem is tudnak róla. És olyan szavakat tanulnak a hétköznapokból, amit mi soha nem fogunk. (Na, például, hogy mondják azt, amikor a kocsonya, vagy a puding rezeg?)

Az iskolájukban, a Lovelace-ban könyvhét volt, aranyos programokkal. Az előtérben ki volt állítva minden tanár kedvenc gyerekkori képeskönyve, ki kellett találni, melyik vajon kié. Egy rap-elő amerikai gyerekvers költő olvasta fel verseit, majd a gyerekek is rap-eket írtak – igen, Míra is, angolul. A különféle típusú szövegek olvasására buzdító versenyek és programok csúcsát a péntek délután jelentette. Mindenki pizsamát vitt be, és ebéd után ebbe átöltözve, pizsama party keretében hallgattak esti meséket.

A nagy izzadások közepette kevés energia maradt a kultúrára. Most a hangulathoz illően a Pokolbéli szép napjaim olvasom, ami kettős élmény. Kalandjai és gondolatai miatt magával ragadó, a roppant méretű ego miatt azonban egyben taszító olvasmány.

Végül a hét kellemes meglepetéséről: meglátogatott minket landlordunk. Wales-ből csak azért utazott ide 3 órán keresztül, hogy kötelezettségeinek megfelelően rendbe tegyen pár dolgot a lakás körül. Egész nap itt sertepertélt: villanyt szerelt, csempét javított, hűtőajtót cserélt. Kiderült, hogy egy nagyon jó fej srác, akinek felüdülés volt IT csoportvezetői munkáját végre egy napra kétkezi munkára cserélni. Nem gondoltam volna, hogy epsomi konyhánkban a landlordunkkal leadership pipeline dilemmákról beszélgetek majd a hűtőajtóval egyensúlyozva, de úgy tűnik a vezetővé válás személyes rögös útja mindenhol hasonló. Magyar bor híján argentinnal hálálkodtunk, legalább ő mulasson…