A briliáns Tüdő Gyuszi bácsi

A hosszabb blogolási szünet Gyuszi bácsi látogatásának köszönhető. Szenvedéseimről elég annyi, hogy 10 napot töltöttem kávé és alkohol nélkül, jobbára a takaróm alatt berendezett szaunában. Az antibiotikum aztán ledózerezett mindent, most emésztőrendszerem romjait építgetem újjá, nyílván nem kevés gránátalma származékkal. 

Élet a hó alatt - Több kép, majd, ha Zsófi hazajön.

Egy idő után Lili és Ármin is csatlakozott hozzám a betegsoron – ha futballtudósítás lenne, azt kéne írnom, hogy feliratkoztak a maródiak közé –, szerencsére ők megmaradtak a vírusos fázisban, de szintén nem kapkodták el a gyógyulást. Bár itt egyáltalán nem várják el, Lili azért járt doktornál is. (Lemondás miatt sikerült beférnünk a rendelőbe, amúgy itt csak 3-4 napra lehet bejutni. Hatékony a rendszer, addigra a java úgyis meggyógyul.) Ő megnyugtatta, hogy nagyon szép és általában egészséges lány, és mostanában úgyis mindenki köhög, ez is el fog múlni. Ha kicsit csillapodik, akkor menjen újra iskolába. Az viszont szimpatikus, hogy a gyerekeknek ingyen adnak gyógyszert. 

Talán látható már, hogy nem éppen magas energia szintű és programokban gazdag két héten vagyunk túl, azért összeszedegetem az apróságokat.

Nagy élvezettel nyomjuk az angol kurzusainkat, különösen a társalgási órát szeretjük, nagy vitákba és viccelődésekbe bonyolódunk, hála a szimpatikus idős tanítónk trükkjeinek. Közben rá kellett jönnöm, hogy a 90-es évek elején vett utolsó ilyen leckéim óta persze változott az angol nyelv, például a jelzők jelentős része inflálódott. Ma már nem elég valamire, ami tetszik, annyit mondani, hogy nice, vagy fine. Egy nőnek manapság annyit odavetni, hogy nice, kifejezetten sértő… Vagyis ezek a megszokott jelzőim mára már csak alig leplezett udvariassági kitérő formulát jelentenek, helyükre minimum a brilliant, vagy a fantastic kívánkozik. (És az affektálás is kötelező, ha már british…) Ezek a nagyívű jelzők amúgy nem jelentenek semmi különlegeset, csak annyit, hogy tetszik valami, de tényleg. Nem tudom, reméljem-e, hogy még megérem, amikor a 20 év múlva az éppen ehető ételeket extaordinary-nak nevezzük majd. De talán az is jellemző, hogy az angolok nem a fikázás tekintetében szofisztikálódnak.

A kiejtés órán rá kellett jönnöm, hogy a magyar nyelvvel tulajdonképpen szerencsénk van, kellően sok hangzóból próbálkozhatunk, csak keveset kell újra feltalálnunk. Nem így szegény japánoknak, szegények nyelve mintha mindig kerékbe törne, szemlátomást más hangokból és ritmusból építkeznek. Természetesen e kínzások közben is folyamatosan mosolyogniuk kell, nem tudom minek kéne történni, hogy indulatukat, ne adj isten dühüket kimutassák egy ilyen nyilvános helyen, pláne a tanári tekintély előtt.

A királynő már mindhárom angol tanárunknál előjött, tényleg szeretett nemzeti intézmény. A társalgási tanárunk szégyenkezve rohant ki az óra közepéről, mikor nem jutott eszébe mind a négy királyi gyerek neve, addig nem mehetett tovább az óra, amíg meg nem kérdezte a portán. A mai nap pedig a csapból is a 60 éves uralkodási évforduló ömlött. Júniusban nagy ünneplés lesz: az 1000 hajós felvonulást a Temzén mi is megnézzük.

Túl vagyunk a tél fő eseményén is, szombaton nálunk is esett 10 centi hó. Nem hétköznap volt, így elmaradt a lényegi fennakadás, bár így is nagy a médiaizgalom volt körülötte. (Meg némi itthoni is, hiszen Zsófi vasárnap utazott haza Gatwickről.) Itt a telepen lelkes hóember építési láz indult be, amihez mi is csatlakoztunk egy bonsai méretű erejéig. Aztán kiderült, hogy szerencsére, csak a Heathrow-n lesznek járat ritkítások, de ott is csak azért, mert olyan sűrűn járnak a gépek, hogy nem férnek be közéjük a hókotrók. A hó aztán egy nap alatt el is olvadt, itt napközben még egész télen nem tudott mínuszban maradni a hőmérséklet.

Itt létünk fő csapásirányát illetően: a gyerekek egyértelműen elkezdtek angolul érteni és beszélni. Főleg Mírát és Ármint érdekes ebből a szempontból figyelni. Amikor gondolkodnak rajta, sokkal lassabban beszélnek, hiszen nem rendszerszinten tanulnak, hiányoznak nekik fontos struktúrák – ezeket most pótolgatjuk velük itthon. Viszont, amikor nem figyelnek oda, amikor egy hirtelen kérdésre válaszolnak, vagy csak egymással hülyéskednek, akkor gyönyörű szép mondatokat, kifejezéseket dobnak oda hanyagul. Ezek már beültek a fülükbe, tudják és kész, még ha nem is tudnak róla. És olyan szavakat tanulnak a hétköznapokból, amit mi soha nem fogunk. (Na, például, hogy mondják azt, amikor a kocsonya, vagy a puding rezeg?)

Az iskolájukban, a Lovelace-ban könyvhét volt, aranyos programokkal. Az előtérben ki volt állítva minden tanár kedvenc gyerekkori képeskönyve, ki kellett találni, melyik vajon kié. Egy rap-elő amerikai gyerekvers költő olvasta fel verseit, majd a gyerekek is rap-eket írtak – igen, Míra is, angolul. A különféle típusú szövegek olvasására buzdító versenyek és programok csúcsát a péntek délután jelentette. Mindenki pizsamát vitt be, és ebéd után ebbe átöltözve, pizsama party keretében hallgattak esti meséket.

A nagy izzadások közepette kevés energia maradt a kultúrára. Most a hangulathoz illően a Pokolbéli szép napjaim olvasom, ami kettős élmény. Kalandjai és gondolatai miatt magával ragadó, a roppant méretű ego miatt azonban egyben taszító olvasmány.

Végül a hét kellemes meglepetéséről: meglátogatott minket landlordunk. Wales-ből csak azért utazott ide 3 órán keresztül, hogy kötelezettségeinek megfelelően rendbe tegyen pár dolgot a lakás körül. Egész nap itt sertepertélt: villanyt szerelt, csempét javított, hűtőajtót cserélt. Kiderült, hogy egy nagyon jó fej srác, akinek felüdülés volt IT csoportvezetői munkáját végre egy napra kétkezi munkára cserélni. Nem gondoltam volna, hogy epsomi konyhánkban a landlordunkkal leadership pipeline dilemmákról beszélgetek majd a hűtőajtóval egyensúlyozva, de úgy tűnik a vezetővé válás személyes rögös útja mindenhol hasonló. Magyar bor híján argentinnal hálálkodtunk, legalább ő mulasson…