2012. február 14., kedd

Half-term - reloaded

Újra a half-term szünet időszakát éljük, ez egyben már az egész tanév, így gyakorlatilag egész itt tartózkodásunk félidejét is kijelöli. Emlékszem, az első half-term idei rácsodálkozásainkra: már nagyvonalakban érteni véltük a rendszereket, de még minden nap hozott valami új, megismerni, megérteni való eseményt, szokást. Az elmúlt majd félévben azonban rendesen helyünkre kerültünk, a tömeg részeként mozdulunk, reagálunk, ismerős csapásokon, rutinosan haladva. Kopik az előkelő idegenség érzete, egyre inkább az otthonosság váltja.
Mi is ennek a musicalnek a címe?
Ügyintézőként is egyre bátrabbak, hangosabbak vagyunk. Nem tudom, hogy örüljek, vagy inkább mérgelődjek-e azon, hogy „tisztességesebb” szolgáltatást reklamáló email-ünk után, internet szolgáltatónk (Sky) egy pillanat alatt háromszorosára növelte a broadband sebességünk. Egyfelől, ha csak ennyibe kerül, megtehették volna hamarabb is, másfelől, lehet, hogy érdemes máshol is próbálkoznunk, talán a bankok kamatpolitikája sincs kőbe vésve? Mindensetre jobb minőségű skype beszélgetésekre lehet ezután számítani.
Hány szarvas van a képen? - Richmond Park
A szünetben igyekszünk megint többet kirándulni. Egy richmond parki szarvasokban gazdag kirándulás után, a kalandozó magyarok hagyományaihoz illőn, nyugat felé igazítottuk lóerőinket – azaz Hampshire megye felderítését kezdtük meg Sussex után. Jó sok lehetséges programot előjegyeztünk a hétfői napra, aztán leragadtunk az elsőnél, mivel az minden igényt kielégített. (Ebben talán a késő indulás is közre játszott, nagyon jólesett végre hétköznap is sokáig ágyban maradni.) A Basingstoke-ban található Milestones történelmi múzeum parkot látogattuk meg. Az ötlet egyszerű, de egyértelműen működik. Egy nagy hangárban viktoriánus és XX. század eleji hangulatot építettek fel: épületek, gépek, műhelyek, boltok és még egy iskolaterem is. Furcsa, hogy e mesterséges közegben is mennyire átjön, hogy akkoriban tényleg rendesen „benne volt az anyag” mindenben, a mai műanyag, kikönnyített eszközeinkhez, ruháinkhoz képest.
Családunk anno...
Egyes helyszínek teljesen „élők”, azaz korabeli jelmezbe öltözött szereplők boltoskodnak, tanárkodnak, és aki kedvet kap maga is beöltözhet. Innentől ment is minden, mint a karikacsapás, főleg Míra és Ármin vesztek bele a jelmezek kínálta szerepjátékok végtelen lehetőségeibe. Nagyon jó volt látni őket a beöltözött tanárnő által tartott minta viktoriánus tanórán is, egyfolytában jelentkeztek, tényleg értenek és beszélnek angolul. (Az óra a körmök és kezek tisztaságának átvizsgálásával indult, és a tanárnő közben is hatalmas pálcával magyarázott: bár sosem utalt rá, de legalábbis az órát figyelő szülők szerintem tisztában voltak a pálca sokoldalú felhasználási lehetőségeivel.) A nap elröppent: tényleg olyan egyszerű, bármelyik múzeum fel tudná turbózni a látogatói élményt ilyen beöltözési, interakciós lehetőségekkel. 
A múzeumban egyébként számomra a legmeglepőbb új információ az volt, hogy Angliában csak 1953-ban szűnt meg az édességek jegyre adagolási rendszere. Talán ez is magyarázza a látványos, ámde borzalmas cukorboltok számomra érthetetlen népszerűségét…
A szünidőben sem kopott ki az iskola a napjainkból, Lili és Míra elképesztő erőbedobással játszanak tanárnőset. Egy egész iskola – tanrendestül, gyerekestül, tanári karostul – kelt életre: rendesen tolják a kitalált tanrend szerint az órákat, hangosan magyaráznak a táblaként funkcionáló ablak előtt, ppt-ben írnak házifeladatokat és óraterveket, excelben adminisztrálják a jegyeket, bizonyítványokat minden gyerekre külön. Míra még egy köszönő levelet is írt a hálás diákok nevében a tanári karnak, azaz saját maguknak. Látszik, neki nem probléma a mindennapi üzemeléshez szükséges elismerések beszerzése…
Happy end
Rendes iskolájában Lili amúgy önvédelmi fogásokat tanult az utolsó tesi óráján. Talán durvább half-term programokra számítottak a tanárok? Lili egyelőre titkolja a megtanult fogásokat, azt mondja, hogy Ármint akarja meglepni, amikor legközelebb nekitámadna. Ármin egyelőre kivár… Nem tudom, hogy ennek kapcsán-e, de tegnap este Ármin azt kérdezte, hogy ki a legveszélyesebb ember a világon. Kiderült, hogy küzdősportolókra érti. Amikor átvettük a különböző sportágakat, nyílván saját múltjára alapozva, magabiztosan jelentette ki, hogy a legjobb karatés biztos legyőzi a legjobb birkózót, bokszolót stb. A ketrecharcosnál viszont megtorpant, ott eldöntetlennek nyilvánította a lehetőségeket. (Remélem, nem egy későbbi empirikus teszten akarja majd dűlőre vinni.)
Üzleti, befektetési lehetőségek után kutatóknak – némi csendes %-ért cserébe – örömmel átengedek egy tuti lehetőséget. Olvastam, hogy itt Angliában az egyik legjobban növekedő biznisz a betörés és lopás elleni különböző megelőző és felderítő módszerek. Leginkább a különböző láthatatlan – csak infrával, ultraibolyával észlelhető - azonosító anyagok felvitele a féltett tárgyakra a nyerő megoldás. A legnagyobb vevők a nemesfémlopással küzdő vállalatok. Ha jól sejtem, ezzel a módszerrel otthon is nagy összegeket lehetne keresni. Sajnos, az a gyanúm, állami vállalatokkal kell bizniszelni a témában…
Watson doktor ifjúkori kalandjai
A kulturhíradóban az „A Separation” (Egy elválás története) az aktuális filmélmény, a jól bevált és mostanában szinte kötelezőnek tűnő fájdalom ösvényen haladva. Szívszorongató nézni, ahogyan a szereplők döntéseikkel – pontosabban fogalmazva: ösztönös, félelemből fakadó reakcióikkal – egyre inkább beszűkítik önmaguk és a többiek mozgásterét. Ahogy a szabadság tere elkopik, úgy nő a nyomás, aztán a kapálózás csak még szorosabbra fonja a hálót. Először mesterkéltnek gondoltam a zárást, de aztán elfogadtam: izgalmas kérdés, hogy ebben a teljesen beszűkült térben a legnagyobb fájdalmat, ám egyben a reményt is megtestesítő gyermek tud-e olyan döntést hozni – vagy, ami még fontosabb, olyan módon dönteni –, ami nem rázárja ezt a levegőtlen csapdát, hanem valami csodálatos módon levegőt és lehetőséget teremt?
Talán nem egyértelműen kulturhíradó alapanyag, ám zárásként álljon itt Miróka első videoklippje, "Bolha jó" címmel. (A múltkori blog után nagyon hálás volt nekem, ahogy ő mondta „világhírűvé tettem a rap-pel”. Érzelmei kifejezéséül olyant tett, aminek súlyát az én generációm, és az előttem járók talán teljesen fel sem tudják fogni: fotómat tette ki háttérképnek a mobiljára!)

1 megjegyzés:

  1. Hát, mintha már láttam volna valahol ezt a családot. Lehet én is már túléltem a koromat?:-)

    igazán eredetiek és élethűek a beöltözött fotók, nagyon tetszik!

    VálaszTörlés