Happy Birthdays

Míra visszaszámol az újraszületéshez az
otthonosan berendezett anyaméhben

A kertben, nyugágyon – szarongban! - a napsütéstől hunyorogva indul ez a blog. „Nesze nektek panaszkodó kontinentális kelet-európaiak”, ide nyomtak nekünk 3 napnyi előnyári napsütést fentről, majd kiszúrja a szemünk.

A múlt hét egyértelműen a vendégségek-ünnepségek jegyében telt: Angi egész héten itt lakott nálunk, Rupiék kedd délután jártak itt, Julcsival, Míra óvodai barátnőjével Londonban találkoztunk. És akkor ott volt még Ármin és Míra születésnapi partija is. Nem volt ennyi társasági eseményünk karácsony óta összesen, kapkodtuk is fejünket.

Izgultunk a szülinapi bulitól, de váratlan fordulatok nélkül telt el. Mint a korosztályi sztereotípiák alapján várható volt, minimális interakció zajlott a fiú és lány szubpartik között. A lányok lassú víz technikája jobban érvényesült a bowlingban, a fiúk inkább egymás és a berendezés szétszedésével törődtek jobban. A hungarikum dobos és csokis torták a bár jól sikerültek, de nem arattak egyértelmű sikert az angol ízlés szerint. (Az isler viszont annál inkább itthon.) Meglepődtünk viszont az ajándékokon: az errefelé kötelező üdvözlőkártyák mellett pénz lapult a borítékban szinte mindenkitől… Utánakérdeztem, állítólag ez a jellemző megoldás errefelé, bár lehet, hogy a bevándorló gyanús státuszunk hívta meg ezt az ajándékot. Ármin, a nagy pénzgyűjtő persze örült, Miróka már kevésbé, de aztán megoldotta: rögtön másnap vásárló körútra ment Zsófival, este már az új rucikban bemutatózott.

Julcsival a London Eye-on

Az itthoni ajándékok szerencsére már egyértelmű sikert arattak: most már Miróka is lelkes kindle hívővé vált. Ármin is kitartóan kattintgat kis fényképezőjével, illetve lelkesen cipeljük ki naponta a nagy focikaput a parkba. Hiába a „hálós kapu” megmagyarázhatatlan minőségi ugrást és mozgósító erőt jelent minden más megoldáshoz képest. Püföljük is rendesen, lelkes ordítozós élő közvetítést adva hálószaggató lövéseinkhez. A kiszenvedett Chelsea kupagyőzelem is csak fokozta a hangulatot, szegény Ármin annyira izgult a végső tizenegyeseknél, hogy görcsben volt a gyomra.

Lili is nagyon készült az ajándékozásra, hajnalban kelt, hogy Árminnak egy Chelsea újságot szerkesszen össze, Mírának pedig átadta az egyik ruhadarabját, amire ő már régen ácsingózott. Aki ismeri Lilit, tudja, hogy ez mekkora ajándék…

Irány a pálya... (Kicsit macerás, de megéri.)

Rupiék vendégsége új, két-számjegyű, egyben határokat feszegető létszámrekordot eredményezett a lakásban, szerencsére egy séta a környéken mindig kézre esik. Helyzetfelmérő kérdéseikre adott lelkes válaszaink alapján már öreg anglománoknak érezhettük magunkat – tény, hogy beleszoktunk az itteni életvitelbe. Kicsit talán bele is lustultunk, úgy látom, sajnos, túl későn kezdtem el felderíteni a különböző od/coaching jellegű képzési kínálatot. Most, hogy már kevesebbet dolgozok haza, az elmúlt pár napot a lehetőségek feltérképezésével töltöttem. A lelkesedésemet két okból is gyors lehiggadás követte, először amikor a dátumokat megláttam – komolyabb folyamatok már csak ősszel indulnak -, másodszor az áraknál: 6000 font alatt nehéz hosszabb távú jó képzés találni, és ez csak az oktatási díj.

Zsófi önkéntes munka projektje sem ütött át. Pedig még próba napon is volt az autista gyerekek lovagoltatásával foglalkozó – egyébként szomszédos – lovardában. A megható és megállító élmények után – kb. 3 éves sorban állás van a részvétel iránt a gyerekek részéről… - kiderült, hogy erre a kevés időre már nem érdemes őt betanítani, akkora túljelentkezés van az önkéntesek részéről. Még azért nem adta fel… A kutyasétáltatás projekt pedig még a roppant lelkiismeretes referencia ellenőrzés fázisában van, így a döntés feltehetően már a hazautazásunk utánra esik. Mindenféle élményeink alapján nem tagadható, még otthoni mértékkel is elképesztő a bürokrácia errefelé: bank, egészségügy, ingatlan, munkavállalás – bármilyen ügyintézés kapcsán, ha hetekben számolunk az már száguldást jelent, de inkább a havonkénti levélváltás, előre araszolás a jellemző.

Meghívó az osztályelsőtől az olimpia jegyében
- elég nemzetközi csapat lesz...

Az iskolákban folytatódik a hasítás, Miróka osztály második pozícióba lavírozta magát az értékelések – golden awards - alapján. A státuszváltozásról mindent elmond, hogy az eddig hűvösen elzárkózó, szűk udvartartást vezető sztárgyerek osztályelső lány is barátkozik vele, sőt a szülinapjára is meghívta.
Lili most éppen indonéz zenét tanul, ráadásul kitartóbb nálunk, mi egykoron elég hamar feladtuk életünk első és utolsó wayang előadását. Emellett – amikor nem éppen a Twilight sagát falja angolul a kindlén – akkor a Galaxy Zoo projektben önkénteskedik, vagyis galaxisokat tipizál az interneten. Csillagászat iránt érdeklőknek 9-99 év között nagyszerű lehetőség hozzájárulni a TUDOMÁNY-hoz. És ha már, itt jut eszembe az aktuális könyvajánló: Roach, M.: Packing for Mars - The Curious Science of Life in the Void. Akit érdekel az űrutazás annak kötelező, egyszerre könnyed és alapos. Amit tudni akarsz a… – egyébként igen arról is, szex és űrkutatás viszonyáról is, és még mindenről, ami egy a Marsra készülő asztronauta hétköznapjaiban előjöhet.

A Lovelaceban ma „vicces cipő nap” volt. Igen, először mi sem tudtunk sokat kezdeni ezzel a projekttel. Nem egészen látom át, de emögött is valami adományozós történet van, a lényeg az, hogy a lányok végre ilyenkor legálisan pipiskedhetnek egész nap anyukájuk magas sarkújában, a fiúk meg nyilván focicsukában izzadtak. Megjegyzem, mindkét irányban volt kivétel, azaz fiú magas sarkúban és lány focicipőben. Tolle Dekadenz!

A lánybuli

Nem véletlenül jutott eszembe, hiszen múlt héten sokadszorra megnéztem a Cabarét - örök kedvenc filmem -, most a gyerekkel együtt. Sokszor megálltunk, a film bőven vetett fel számukra nem éppen pehelysúlyú kérdéseket: abortusz, zsidóüldözés, szerelmi háromszög, biszexualitás, a konferanszié és a zene szerepe a filmben. Hát akadtak meglepetések számukra, de azért a film nagy sikert aratott… Az így kapott lendülettel utána az Európa 1000 éves térkép változásait bemutató internetes videót néztük meg, és sajnos kiderült, hogy lányaink menthetetlenül irredenták. Nagy hurrával fogadtak minden területbővülést és felháborodtak a csonkulásokon. Nem hajlandók elfogadni a jelenlegi viszonyokat, csípőből érvelnek: költözzenek el, ha a magyaroknak meg kellet érteni, ők is megfogják… És persze értem, a gyermeki énből nagyon is logikusan működik az irredentizmus, kérdés persze, hogy hol van a felnőtt én. Nem gondolom, hogy sikerült meggyőznöm őket. A Lili a film és beszélgetés végén azért megjegyezte: legyen minden héten itthon egy ilyen történelem óra! Már gondolkodok, mi legyen a következő film. Jöhet a Megáll az idő, a kedvenc magyar filmem? (Mondjuk, coca-colát még ők sem ittak…)

Fiúbuli, ugyanott és mégis máshol

És ha már film, a doku kategória itt kifogyhatatlan. Az aktuális kedvenc az „56 up” sorozat. Ennek az előző részét, már otthon, DVD-n is megkaptam, szakmai és laikus szemmel is csemege. Még 1963-ban kezdték el akkor 7 éves gyerekek életútját felvenni, és azóta folyamatosan 7 évente készül róluk egy összeállítás, ki hol tart, mit vall munkáról, családról, magáról a világról. Történelem mikro-perspektívában, és persze az idő múlása az arcokon. A mostani részekben leginkább kamaszkor és az középkori évek ellenpólusai ragadtak meg. Ahogy a kamaszkor az arcokon és a gondolatokban is a keszekuszaságot, a megfeszülést és forrongást tükrözték, úgy a 40-50-es évek arcképei és gondolatai már a letisztultságot, helyben-levést, megállapodást mutatták. Persze mint mindig: valamit valamiért. Ha választhatnánk, vajon melyiket inkább?

Az elmaradhatatlan születésnapi sushi vacsora

Bár nem látszik, de együtt már bőven nagykorúak

A büszke anya

Kindle manó

Korzózás