Utószor

(Végig olvasva ezt a posztot rájöttem, hogy elég sűrű lett. Lazításképpen most utólag beiktatok ide-oda egy pár nekem kedves, különféle hangulatú zenét, amelyek ezt az évet feldobták.) 

Az költözés előkészítésekor, és persze azóta is, mindenféle döntéseket hoztunk, lehetőleg megfontolva, időnként, jobb híján gyomorból. A döntések mindenféle következményeket szültek, amelyekkel megtanultunk együtt élni. Így a vége felé magunknak is érdemes tudatosítani a konzekvenciákat, és talán másoknak is érdekesek lehetnek a tanulságok.

Az alapküldetést azt hiszem jól teljesítettük, a gyerekek megtalálták a helyüket ebben a más kultúrában, és az angol nyelvből is működőképes szintre jutottak, gyakorlatilag nulláról indulva. Ezzel együtt, ha valaki hasonló projekten gondolkodna, a 1,5 év ideálisabb időtávnak tűnik. Még csak pár hónapja értenek ugyanis annyira, hogy felszabadultan, nyitottan és értő módon tudnak jelen lenni, és innen pörög fel – gazdagodik, telik meg finomságokkal, árnyalatokkal - igazán a tanulásuk. Az is látszik, hogy a secondary school, azaz 11 éves kor után talán a jobb időszak, mivel sokoldalúbb, gazdagabb élményt ad az angol és az általános tanulás szempontjából is, ami a szókincsben jól mérhető. Kíváncsi vagyok, mi marad majd meg ebből az angol tudásukból. Tudjuk, otthon biztosítani kell majd a folytonosságot, és jó lenne, ha vissza-vissza tudnának jönni időnként.  Most egyébként elég össze-vissza beszélnek, vegyítik a két nyelvet, tisztára, mint a multi cégekben dolgozók. A magyar mondatokban persze magyarul ragozzák az angol szavakat is. Nem egy easy-peasy dolog ilyen settingben anyanyelvi watchdogként működni....

Az itteni iskolarendszer megtapasztalása nagy élmény, és elgondolkodtató, távlatokat nyitó, általánosabb szempontból is. Már az is tanulságos, hogy az iskolaválasztáshoz mennyi hasznos infó volt elérhető az interneten – van hivatalos, sok szempontú iskola értékelés, meg mindenféle maszek elemzés, rangsor is -, és jó ötlet volt, hogy kijöttünk személyesen is ismerkedni. (Megjegyzem a lakásbérlettel is hasonló a helyzet, de ott még fontosabb a személyes inspekció: nagyon sok koszos, dib-dáb lakásba futottunk bele az előzetes internetes szűrés után is.) Nem a legjobb iskolát akartuk megtalálni, hanem a támogató hangulat volt a legfontosabb, és ez teljesen bejött.

A legfontosabb pozitív különbség a magyarhoz képest a nagyobb nyitottság: itt sokoldalúbban tudják a gyerekek megmutatni maguk, felfedezni, hogy miben tehetségesek. Sok a játékosság, kísérletezés, megtapasztalás, egyéni/csapatos projekt. Sokszínűen és alkotó módon használják a technológiát: zenét, videót, internetet, interaktív táblát. A témák jobban az élő, aktuális mindennapokhoz kötődnek, a diákok könnyebben megtapasztalják a hasznosítás lehetőségét. Nagy hangsúly van a személyes tudatosságon, együttműködésen, aktuális társadalmi kérdéseken. Kérdés, hogy a mai világban hátrány-e a lexikális tudás kisebb súlya. Az azért kiderült, hogy itt olvasásból és írásból sok gyerek nagyon el van maradva, de amennyire látom, ez főleg az otthonról kapott mintákból fakadhat.  Tanároknak is nehezebb a dolga, kisebb a fegyelem, kevesebb a tekintély, jobban a személyes hatásból kell dolgozni, amihez némi karizma nem árt, de nem mindig adott. Erről a témáról rengeteget tudnék még írni, de hát úgyis volt szó róla eleget.

A helyszín, élettér, azaz Epsom, tágabban London külső, és a Dél. Jó sokat kavarogtunk a térkép felett, míg ide jutottunk: volt szó tengerpartról, vidéki városról, beljebb Londonról. Amit itt kaptunk: rengeteg zöld, nyugi, kapu a vidéki Angliára. Viszont messzebb kerültünk a nagyváros sűrűjétől, azaz a mozitól, színháztól, koncertektől, múzeumoktól. Bár jó a vonatközlekedés, de a gyerekeket éjszakára nem szívesen hagytuk volna itt 5-6 órára. Epsomban bármit tanulni is nehezebb volt, az angol óráinkra is Kingstonba jártunk el. Viszont lehetett biciklizni, túrázni. A vidéki Anglia önmagában nagy, meglepő felfedezés volt. Imádtam, hogy az internetről minden környékre percek alatt letölthető ezer túraútvonal, gondosan bejelölve a meglátogatni érdemes pub-okkal. Ez utóbbiak önmagukban élvezetes intézmények: rugalmasan és párhuzamosan folynak össze a kávézó, étterem, közösségi tér funkcióik.

Eredetileg Ausztráliába készültünk, 1,5 év kavarás után lett ebből Anglia. Anglia közel van, ami jó is, meg nem is. Többet dolgoztunk haza, mint gondoltam, ami persze jót tett a büdzsének, viszont ennek hatására hagytunk elmenni itteni lehetőségeket. Mire felemeltük a fejünk és körbenéztünk, az izgalmas, pláne hosszabb szakmai képzések már tele lettek, lemaradtunk. Ez egyértelműen a veszteség oldalon van. Kiderült viszont, hogy működik a távmunka technológia: skype, email sok mindent lehetővé tesz, persze csak bizonyos fokig. Érdekes lehetőség, hogy ezek után talán otthon is bátrabban javaslunk be ilyen megbeszéléseket, nem kell feltétlen mindenhez személyesen találkozni, sokat utazni.

Az angol tudásunk csiszolása belefért az ittlétbe– a polish-omat sem értik félre tán már -, élveztük az órák világfalu hangulatát. Szomorúan szembesülök viszont még mindig azzal, hogy 1 év után is nagyon nehezen értem az angolok egymás közötti informális beszélgetéseit. (Tudom, otthon a Sportmax szaunájában majd le kell jönnöm arról, hogy mások beszélgetéseibe bele hallgatózzak.) Azzal az önvédelmi megállapítással zárom ezt a félsikerű projektet, hogy szegény angolok sajnos, nagyon csúnyán beszélik a saját nyelvüket. Ebből a szempontból különösen a liverpooliaktól mentsen meg mindenkit az isten…

Bár gyorsan elteltek a napok – a gyerekek nélküli idő elég rövid itt, 9-15 óra közötti időszak – a munka mellett a rendszeres úszás, sport, olvasás, töltődés, gondolkodás is belefért. Ez ritka ajándék volt, és nagy kísérlet lesz, hogy ebből mennyit tudunk otthon is fenntartani majd.

Januártól fellendült társas életünk is, de azért jobbára kívülállók maradtunk: valamennyi szomszédolás, a focicsapat társaság, és a kedves régi ismerősök révén szövődtünk a helyi viszonyokba. A gyerekek azért jobban beilleszkedtek, Mírának és Árminnak komolyabb barátságai is kialakultak. (Ármin barátja állítólag megígérte, hogy amikor utolsó nap visszük ki a repülőtérre, ő majd el fogja rabolni, hogy itt maradhasson. Ha jól tudom, szerencsére nem szicíliai bevándorlók.) Szokás szerint – mint, amikor olyan vendégségbe megyünk, ahol szintén vannak gyerekek - épp a végére értek be a kapcsolódások, nehezítve az elszakadást.

Az előzetes „hideg angolok” sztereotípia ellenére minden helyzetben sok kedvességet, figyelmet kaptunk. Persze arra is rájöttem, hogy az angol nagyon udvarias nép: tagadás, ellentmondás helyett legtöbbször a lelkesedés mértékével jelzik egyet(nem)értésük fokát. (Emlékeztetőül: a „fine” még inkább tagadás, a „brilliant” környékén kezdődik a pozitív hozzáállás.) Meglepetés volt viszont az ügyintézés és ügyfélkapcsolatok hihetetlen bürokratikussága, és a lenyúlós szolgáltatások. 12 hónapnál rövidebb időre bármit - még a kajakiszállítást - is igénybe venni, szinte lehetetlen. Az ebay viszont nagy királyság, még a problémás helyzetek kezelésével is csak jó tapasztalataink voltak.

Tanulságos volt mélyebben, de igazából még mindig külső megfigyelőként belelátni egy másik társadalom mindennapjaiba. Nehezen megfogalmazható, de a legfontosabb tanulság, hogy itt sűrűbb szövedékek mentén működik közösségi tér: sokoldalúbb szerepvállalásokra, értékválasztásokra nyílik értelmes, magától értetődő lehetőség. Az iskolákban is mindennapos a jótékonykodás, rengeteg önkéntes szervezet működik, sokféle klubot láttunk, lettünk tagok mi is.

A témához kapcsolódó példaként átütő élmény volt megtapasztalni Ármin fociklubját. Mindennek meg van adva a módja, gyönyörű pályák, igazi felszerelések, rendes edzések, izgi meccshangulat. Közben pedig átjön, hogy persze fontos a foci, de a a mélyben, észrevétlenül és nem is tudatosan az egész sokkal inkább a nevelésről szól. A családi és közösségi együttlétről, az összjátékról, a siker és kudarc megtapasztalásáról, a tanulásról, sportszerűségről, a fizikai bátorságról. Megható látni, ahogy a meccseken az ellenfél szép megmozdulásait is elismerik, lefújás után az edzők odamennek az ellenfél gólszerzőihez, hogy külön gratuláljanak nekik. Nekem az is hihetetlen, ahogy technikai szinten értenek a focihoz: az apukák rendszeresen beugranak edzésen, segítenek mozdulatokat csiszolni, a gyémánt passzrendszert elmagyarázni. De ebből az egészből is főleg ez a tudásátadás az izgalmas nekem, megint egy felület ahol a különböző generációk közel lehetnek egymáshoz.

Az árnyoldalon a zártabb osztályrendszer, illetve egyfajta elzárkózás, különálló szemlélet áll. Nem akarnak igazán elvegyülni Európával, mintha feljebb tartanák magukat, óvatosak, védenek valami nehezen megfogalmazható másságot. Például innen-onnan összerakva úgy látom, még mindig elég ambivalens hozzáállásuk a németekhez, lenézve irigykednek rájuk, és a II. világháború itt valahogy még jobban jelen van, mint nálunk. Persze az angoloknak ez heroikus, nemzetforrasztó élmény, és az azóta eltelt időben is kevesebb emlékezetes trauma is érte őket, mint minket.

Nagyon élveztem a sajtót – újra újságolvasó lettem! - és a dokumentumfilmeket. Bevallom a végére szinte teljesen leszoktunk a filmekről, amiket tudok vágybeteljesítő pótszernek, menekülésnek is látni. Most megérintőbb volt az ebbe az amúgy is különösen izgalmas gazdasági, társadalmi, kulturális és természeti valóságot körbejáró, faggató, mögé néző diskurzusba belemerülni, el-elgondolkodni a megismert új szempontokon.

A sok izgalmas intellektuális felvetés körül persze dübörög ezerrel a fogyasztói társadalom szépen kifejlett, érett változata. Ennek egyes oldalait igazán élveztük, jó látni a rengeteg vállalkozási ötletet, szolgáltatást, illetve a természetesebben elérhető életszínvonalat, bizonyos szempontból minőséget. Az otthoni viszonyokhoz képest nehéz szívvel láttam, hogy itt bizony a közelmúltig egy fizikai munkás vagy taxis keresetéből is könnyedén kijött egy jó kocsi, többszöri külföldi utazás – sőt külföldi ingatlan megvásárlása. Most azért itt is nehezebb idők járnak, szélsőségesre éleződnek a társadalmi különbségek, és itt is rengeteg embert fenyeget, és ér el a pályáról való kipottyanás veszélye. Azért angol ismerőseink még mindig rengeteget utaznak, már a hosszabb hétvégéken is elindulnak a napfény felé, ami itt főleg Franciaországot jelenti. De láttuk, hogy messzebb tájak, például egy brazil vagy mexikói utazás is sokkal természetesebb, mindennaposabb innen. Ha a birodalom már nincs is meg, de azért a világ elérhető érzés nagyon itt van széles rétegek számára.

Valamennyire mi is angolosodtunk, én például gyakorlatilag leszoktam a kávéról, viszont napi átlag 5 teát iszom, ebből azért csak 2 fekete, a többi gyümölcs és herba. Nem tudom hogyan élek túl majd shortbread nélkül, a császármorzsa után valószínűleg ez lesz a következő, amit megtanulok megsütni. És a Sunday Times előfizetésem is megtartom, jobb híján a digitális változatra.

Persze, az majd hosszabb távon derül ki, hogy valójában mennyi és mi marad meg mindebből, milyen irányba fordítottuk a magunk és a gyerekek életét ezzel az évvel. Az azért már most magabiztos jó érzés, hogy a végső számvetésnél majd ezt az évet is az utam részének tudhatom, ezáltal is olyan életet élhettem, amilyent szeretnék.

Köszönet a figyelemért, különböző módokon érkező visszajelzésekért. Egy-egy blogbejegyzést átlagosan 184-en olvastak, főleg otthonról, de szép számmal innen Nagy-Britanniából és Németországból is. Külön köszöntöm a kisszámú ámde kitartó ausztrál, finn és holland olvasótáborunk, akárkik is legyenek azok!

A szöveg itt és most elcsendesedik, de (élet)képekkel szerintem jelentkezünk még, hiszen sok utazás áll még előttünk. Két walesi túra északra és délre, Bath környéke, és valahol Dorset a déli tengerparton. Megyünk még az olimpiára is, és a gyerekek hazautazása után előttünk áll némi színházazás és talán koncertek is Londonban. Közben még egy utolsó bútor eladási ebay őrület, a végső leszámolás, majd a nehéz búcsú.

Viszlát!