Blogilag szürke hét volt, ettől a karakterfejlődésemnek még biztos jót tesz. Feszesre húzott határvonalak mentén időmenedzseltem gyereklogisztika, elégséges szintű háztartás, közös tanulás, ügyintézés és jó sok munka vonalon. Többnyire belefért az uszoda, ha nem akkor foci Árminnal és amazonnak hála - no meg Halipotetnek - visszatért a szépirodalom is. Na jó, Ken Follett. (A gigantikus első világháborús saga: inkább a történész szívem dobogtatja, nem az író-olvasót.)
Ez a szürkeség oldala a történetnek, azaz - a rosszabb idő hatására - eléggé beszorultunk fizikailag és szellemileg is a lakás/iskola tengelybe. A karakter fejlődés oldalán a talán annyi említhető, hogy mellbevágóan átjött a gyerekeiket egyedül nevelő anyák/apák mókuskereke, örökös multi-taskingja. Respekt mindannyiuknak! Volt sok nevetés, öröm is, de elkezdtem belecsúszni az éjszakákba, megérkezett a hátfájás is. Pedig a gyerekek már segítenek sokat, és igazán jó fejek voltak: Lili szerencsére furamód még élvezi is a vasalást, amellett, hogy gyönyörűen csinálja, és Míra és Ármin is bevethető rohamszerű házimunkára. Ám egyszerű gyermeki gondtalan létezésük annyi koszt és entrópiát termel konstans konoksággal, hogy az a magamfajta reflektív alkatnak még végiggondolni is sok, nem hogy felszámolni. És ki vagyok én, hogy küzdjek a 2. főtétel ellen? (Főtt étel, jut, eszembe lassan kezdhetek vacsorát készíteni. Itt most le is áll kicsit a blog írás, olvasni azért lehet nyugodtan tovább.) Miután felszámoltuk tojás készleteinket - Irapuato fájó sebe óta igyekszem nem tésztával etetni Ármint meccs előtt -, majd harcoltam az entrópia ellen, folytatom tovább.
Ha már kaja: úgy tűnik itt a szomszédolásnak is létezik a maga standard 2 hetes processze, ma a jobbszomszéd adta vissza a sütis tányérunkat. Sőt, alkalomadtán átvizsgálhatta a kukánkat is, mert a legnagyobb mennyiségben fogyasztott ételünket kaptuk vissza ajándékba, a killer vajas kekszet. (Remélem, ennél intimebb ajándékra nem számíthatunk.) Ha jól számolom, most nekünk október 21. körülre kell kisütnünk valamit, vagy öntenünk valamit a pohárba.
A gyerekek végleg akklimatizálódtak, a reggeli ébresztést már nem éberen csivitelve várják, sőt sokszor alig lehet őket felébreszteni. Bár, bevallom, volt olyan indulás, amikor a hajnali munka után én is ágyból távirányítással próbáltam vezényelni a reggeli riadót. Lilire ilyenkor lehet számítani, ránéz az órára, rakétákat gyújt, és élő lelkiismeretként gályáztat minket végig a reggeli menetrenden, hamar-hamar.
Az iskolában egyre többet beszélgetnek, átlátják a viszonyokat, szokásokat. Lili kezdi észrevenni, hogy itt sem mindenki imádja a tanulást, egyeseknél elmaradoznak házifeladatok. Ami furcsa: mindegyik gyerekünk megerősíti, hogy mindkét iskolában magától értetődően szemetelnek a diákok. Megesznek, megisznak valamit és egyszerűen a hátuk mögé dobják. A tanárok járkálnak körbe, szedik a szemetet. Furcsa, az utcán ez nem látszik, lehet, hogy az iskola után a tanárok tesznek még pár kört hazafelé is.
Miróka nagy „fantastic”-et kapott a versére, és látni vélek az angolban is egy apró áttörést náluk. Már kezdenek összeszerveződni – fél- és tőmondatokká formálódni - az eddig szigetszerűen előbukkanó, majd eltűnő új szavak. Úgy tűnik, összeáll a kritikus tömeg. Míra azért megkérdezte, hogy mi lesz, ha minden hiába, és úgy megyünk haza, hogy ők nem tanultak meg angolul. Nagyon haragszunk-e majd. Na, ja… És jönnek elő lassan finomabb dolgok is, Lili kérdezi mi a különbség a journal és a diary között, Ármin a chicken és a hen összefüggéseiről elmélkedik. (A tojást még nem vonta bele, túl gyorsan megettük.) Magamon is észreveszem, hogy lazábban kezelem az ügyintézős telefonjaimat, a héten nem is kértem lassítást, újramondást, pedig a call centerekben jól hallhatóan nem etoni hallgatók ülnek.
A gyerekek lelkesen várják az otthoni iskolából érkező leveleket, rajzokat, amiket holnap Zsófi és Nagymama szállít. A mieink is elkészítették a maguk üzeneteit, itt én leszek a postás. Azaz szervacsere, holnap meleg váltás, hazautazom egy hétre.
 |
| Lakóparkunk, amikor még asylum volt. Bár az egyik lakó szerint most is őrültek laknak itt, csak többször kiengednek minket az ápolók. (Clarendon Park, Facebook) |
Hullámzó érzésekkel, kíváncsisággal vegyes kelletlenséggel készülődök. Jó lesz beszélgetni, éles helyzetekben dolgozni, de nehéz elengedni a mi kis Walden-ünket és visszalépni a pörgős pesti civilizációba. (Waldenünk anno google maps) Blogügyileg még nem világos, hogy ez a hét hogy telik, lesz vagy nem lesz, én írom, vagy más. Tessék meglepetésekre számítani...
Hát jól illik a mai hangulatoz, hogy közben kétes kékes rokonaink is elpuskázták helyzeteiket a gépies svédek ellen. Talán holnap a mi mini United-ünk, Ármin nagyon készül…
Mégsem ez a vége: Lili lejött, hogy a barátnője sms-eket küldözget neki az iskolából. És tényleg, belekerült a vérkerigésbe, megy a nitenite.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése