2012. május 14., hétfő

Going underground

Balra úszók, jobbra vízilabda, mögöttük mondjuk kalapácsvetők
valahol messze a kajak-kenu - vágyálmok
Bár még több mint 3 hónapunk van itt hátra, az álmok már jeleznek. Egyik éjszaka hirtelen valamiért arra döbbentem rá, hogy már június elején indulunk haza, máskor a bal oldalon hasítottam a Róbert Károly körúton a kocsival. Mindkétszer ijedten ébredtem, nehezen ment a visszaalvás. A zsigereim készülnek a gyászmunkára…
Ha csak az időjárást nézem, nem kéne aggódnom, az augusztus több évszaknyi távolságra tűnik. Bár múltkor sikerült vudu erővel felruházott blog címet adnom, mivel aznap délután 5 és 6 között kisütött a nap. A másnapi angol órán – a Kennedy gyilkossághoz pillanatához hasonlóan – mindenki izgatottan ecsetelte, hogy merre járt épp akkor, mit hagyott abba, és ugrott ki a kertbe, teraszra vagy csak állt meg az utcán és nézett fel napra. Azóta kevesebb az eső, de a hőmérséklet stabilan kitart a 14-16 fokos tartományban. (Hogy azért ne kapassuk el magunkat, ma 11 fok van és egész napos eső.) Tegnap Mirókának a skype-on panaszkodott barátnője, hogy otthon csak 24 fok van… Részvétünk mindenkinek!
King's Cross - a 9 és 3/4. vágány környékén
Hétvégén akusztikusan is észlelhető a szárazabb idő, felbúgtak a fűnyíró gépek. Mi egy kézihajtányú dögöt örököltünk a landlordtól, így inkább csak a 80-as évek tépett haj fazonjára - nekem is volt, lehet, hogy akkor túlságosan is megtépték! – emlékeztető állapotot tudtam létrehozni. Most kölcsönkaptuk a szomszédét, és sikerült tisztességes, jó illatú angol gyöpöt faragnunk.
Pillantásnyi overground: Canary Wharf megálló
Szintén szomszédunk javaslatára hétvégén elindultunk az Olimpiai Parkba is. Jut eszembe Jackiet végül beválasztották az olimpiai programba, bár nem táncos, hanem kísérő lesz, de ehhez is 11 próbára kell beutaznia, ami innen egész napos programnak számít… De az olimpia az olimpia!
Mi kevésbé lettünk lelkesek a vasárnapi programunk után, azt hiszem ízelítőt kaptunk abból, ami a versenyek alatt várható – sajnos, nem a hangulatból, hanem a tömegközlekedésből. A vonatozós rész még jól működött, 40 perc a Victoria, ám onnan majd két órás földalatti rémálom következett.  Annyiban mi is rutintalanok voltunk, hogy nem néztük meg, hol lesz a szokásos a hétvégi karbantartás miatti vonal lezárás. Nyilván beleszaladtunk, de ez még nem gond, alternatíva akad bőven a hálózatban. Sajnos, a következő vonatunkon annak a kísérletnek lehettünk szemtanúi, hogy hosszas veszteglés után melyik metróvezetői üzenetre hagyják el legtöbben a vonatot. A „rövid technikai szünet”, majd „jelzés kimaradás miatti várakozás egy ideig” után mi a „Nem igazán látom mikor fog ez a vonat ma továbbmenni” mondat után léptünk le, bőven magunk után hagyva még reménykedőket. (A következő bejelentés gondolom „a hideg ételt az első kocsiban osztják a pokrócokkal” bejelentés volt, aznap már nem járt az a vonal sem. Pedig az volt a nagy focimeccsek, a évszázad bajnokság zárásának napja, tömegekkel a metróban.)
Vigyázat, arra az üzletközpont van!
Sajnos, azt kell mondjam, hogy a hosszas utazás nem zárult katarzissal. A parknál hiába mutogattam az internetről nyomtatott sétaútvonal térképeimet az őröknek, nem tudtuk megingatni őket abban a hitükben, hogy az Olimpiai Park zárt építési terület, max. több hónapra előre fizetett vezetett túrákkal lehet bejutni…  Így jobb híján kívülről, egy áruház felső szintjén kialakított kilátóból nézegettünk körbe. Beton mindenfelé, izgalmat maximum olyan bennfentes tudások jelenthetnek, hogy mennyi minden ügyes átmeneti megoldást alkalmaztak, hogy a későbbiekben olimpia nélkül, hétköznapi szinten is élhető, működő tér maradjon. A pozitív jelenségek mellett, ugyanakkor azt hiszem üzenetértékű az is, hogy csak nagy ügyességgel – és sok idővel – lehet az újonnan épített, óriási üzletközpont kikerülésével eljutni a parkhoz… A jegyek megváltása, a többszörös árú repülőjegy és a szállás után, még egy utolsó kísértés. (A környéken állítólag a landlordok egymás után rugdalják ki a bérlőket, mivel az olimpia idején 2 hét alatt be lehet szedni az egész éves bérletet. Jelzem, nálunk is van egy üres kerti sufni arra az időszakra, nem olcsó, de romantikus.) A komoly vitákat kiváltó torony kapcsán nekem a furcsa szónál nem telik többre, de nem is vagyok a modern művészetek nagy értője. Azért jó ideig fixáltuk a vízilabda stadiont és az uszodát, magyar örömökhöz dugványoztunk kis energiamagokat.
Szép mezopotámiai játék, nem tegnapról
A pénteki magán londoni napom jobban sikerült: múzeumozás és piacozás után, felkerestem a réges-régi London Business School-os ösztöndíjam emlékhelyeit, a Regent's Parkban még ajándék napsütést is kaptam. A napi nyertes azért a British Múzeum mezopotámiai és levantei tárlata lett. A sok-sok ezer éves leletek megint meggyőztek, hogy a szépség iránti törekvés mennyire ősi vágy. Elgondolkodtam, vajon a „szépségnek” van valami ösztöni eredete? Eszembe jutott a madarak tollazata, színei, szóval gondolom a formák, színek iránti figyelem nem csak az értelemre ébredés óta a miénk. Ugyanakkor az is elgondolkodtató volt, hogy e kincseket leginkább sírokban találták meg. Azt viszont nem hiszem, hogy a túlvilágra készülést is a génjeinkben hordozzuk.
Regent's Park: napsütésben nyugágyak a londoni parkokban
Az iskolákban folyamatosan zajlik valami adománygyűjtés. Most Míra és Ármin hagyhatta egy napra itthon az formaruhát Malawi megsegítése érdekében. Lili pedig holnap kihagyja az iskolát, viszik pár társával Kingstonba, hogy az utcán gyűjtsenek adományokat a tanzániai iskoláknak. (A szülői munkaközösségben nyomatjuk a magyar államadósság témáját, de sokat nem ígérhetünk…)
Előtte... (70-es évek LGT koncert előtt?)
Családi vonalon a legnagyobb változás a frizura fronton következett be. Míra és Ármin is hosszas gondolkodás és válogatás után jutottak el a döntéshez. Szerencsére túl vagyunk a bundesliga frizurák korszakán, így nem aggódtunk nagyon, amikor Ármin a Chelsea meccsről hazahozott kiadványban kereste a mintát. (Azért jó, hogy nem Meirelesen akadt meg a szeme.) Jól sült el a stílusváltás, Míra itthon a tükör előtt rögtön megállapította: „Ciki ezt mondani, de sokkal jobban nézek ki így!” Ármint pedig azzal fogadták a haverjai, hogy ezzel a frizurával már csajozhat is, és rögtön oda is hívtak hozzá két lányt ismerkedni. (Lepattintotta őket…)
...utána
A szárazabb időben ismét megjelent a foci és a tollaslabda az életünkben, de azért a legtöbb időt még bent töltjük. Egyre nő az egy főre eső Kindle-k száma, a sötét underground órákat is ez segített leginkább átvészelni. Emellett egyre jobban elmélyülünk a helyi dokumentumfilmek világában, hála a Sunday Times ajánlásainak olyan csatornákat veszünk észre, amikről eddig nem is tudtunk. (Mivel több száz van, még a tematikus csoportosítások aljára sem jutok el legtöbbször a távirányítóval.) A legszívszorítóbb a rákbeteg kisgyerekekről szóló sorozat, amely csak attól marad nézhető, hogy az orvos-szülő kapcsolatra, gyógyítási alternatívákra koncentrál. Várható volt, hogy a városi rókákról is készül egy sorozat, de a téma aktualitása ellenére lejöttünk róla a furcsa felfogása miatt: az az üzenet jött át, hogy a rókára tekintsünk úgy, mint egy aranyos háziállatra. (Kiderült, sokan etetik őket, bejárnak házakba is.) Érdekes volt a gyerekekkel együtt nézni az Bin Ladenről szóló filmet is, nyilván sokszor meg kellett állni, a terrorizmus, fanatizmus azt hiszem nem csak az ő számukra nehéz fogalmak.
Készülünk a pénteki születésnapi partyra. Szerencsére Ármint éppen elhívták egy bulira, így kezdjük megismerni a helyi szokásokat. Az itt élő nem kicsi magyar kommunának hála, lesz magyaros születésnapi dobostorta is. Sokfelé hallunk magyar szót, látszik, hogy a szállodák, kávézók és éttermek szinte csak kelet-európai felszolgálókkal vannak tele, de így is meglepő volt rálátni a Gergőtől és Krisztától kapott helyi 6:3 magazinokon keresztül, hogy tényleg egy Little Hungary működik körülöttünk: magyar iskola, koncertek és színházak, ételek, italok. (Szombat reggel „Hajrá magyarok” kiáltás ébresztett minket egy elhaladó kocsiból, gondolom a rendszámunkat köszöntve.) Nem messze él tőlünk egy magyar cukrász pár is, akik a nappali munka után, még otthoni ipari konyhájukban sütögetnek online megrendelésre. Így most próbát teszünk az idegenbe szakadt hazai ízekkel. (Tapasztalataim szerint az isler az igazi vízválasztó, annak a minőségéből sok minden előre jelezhető…)
Az első születésnapi bulin
Zárásként ismét a Sunday Times-ból egy otthoni szemmel olvasva provokatív cikk. Arról írnak – nő a szerző -, hogy Angliában túl hosszú az engedélyezett egy éves szülési, gyereknevelési szabadság. Szerinte a statisztikák igazolják, hogy fél év az ideális otthon eltöltendő idő. Ennyi „elég a kötődés kialakulásához” (sic, ne lőjük magasra az elvárásokat az anyai szereppel…), ellenben nem akasztja meg a karriert. Az elemzések szerint azokban az országokban, ahol fél évnél több időt adnak a nőknek otthon, ott reménytelenül lemaradnak a munkaerőpiacon. Még a skandináv országokban is csak a közszférában jutnak előre. Az a rengeteg idő csak „belekényezteti a nőket az alárendelt szerepbe”… Látom és értem az érveket, és mégis berzenkedem, elveszni látom a döntés lehetőségét…

Y generáció

Ihlet: Zsófi épp egy fotó kiállítás után sétált át a hídon
Jeans day a Lovelace-ban
Ármin hazai pályán fitogtat

2 megjegyzés:

  1. Utolsó kép alcíme:
    Miután Ármin szabálytalankodott és a Míra a sípcsontját fogta fájdalmában, Lili miután kivédhettelennek minősítette labdát, Mírát segítette föl a földről és akkor az lőtt egy gólt...

    VálaszTörlés