Epsomi "gyüttmentek"

Először is köszönjük a mindenféle csatornán és formában érkező visszajelzést, bátorítást! Jól esnek, töltenek, és persze egyben zavarba is hoznak…

Hétvégén reggel mindig kicsi lesz az ágyunk

 A hétvége egy része ilyen-olyan elmaradt beszerzések intézésével telt: biciklisisakok, printer, igazi stoplis csuka Árminnak, heti nagy bevásárlás. Ebben újítottunk, elkezdtük a házhoz rendelést. Otthon is öreg grobyzók vagyunk, de itt az Ocado – e név hallatán viszont mi tapasztalhatjuk meg, hogy milyen lehet az angoloknak a Hungary nevet befogadni – új szintre emelte ezt a szolgáltatást. Zsófi sok elismerő csettintgetés közepette rendelt – családi profil lekérdezése után kapunk ajánlatokat a felületen -, aztán a kiszállítás és a számla is újszerű élmény volt. Külön csomagolva a hűtőbe és a szekrénybe való dolgok, a számlán lejárat dátuma szerint rendezve a tételek. Már nem lepődtünk meg, hogy persze itt is klubtagságot kell váltani, egyszeri rendelések ésszerűtlenül drágák.

Zsófi is belevág a házhoz szállítás bizniszbe

Ételekkel, italokkal nagyon jól el vagyunk látva. (És ezt nem csak a nagymamáknak írom.) Rengeteg féle facsart gyümölcslé, smoothiek, csoda finom joghurtok mindenféle cereáliával a reggeli menü. (Ezt időnként a klasszikus tojásos, babos, sonkással variáljuk, illetve szinte mindig kiegészítjük pirítós lekvárossal. Nem kapkodunk reggelente…) Meglepetés: a zöldségek, gyümölcsök is ízesek, a gyerekek jobban nyomják az uborkát és a paradicsomot, mint otthon. Vesztemre, újra felfedeztem a gyilkos skót vajas kekszet, figyelnem kell, hogy visszategyem a szekrénybe.

Ma ismét bementünk Londonba, már egészen az első zónába bátorkodtunk autóval. A Picadilly Circuson ebédeltünk, egy étterem magyar menedzserének köszönhetően váratlanul jó nagy kedvezménnyel. (Sok helyen futunk össze magyarokkal. Még a nyáron találkoztunk egy pincér sráccal, aki az évek alatt összeszedett annyi pénzt, hogy ősszel megy haza borászatot alapítani.) A Royal Gallery of Art-ban megnéztünk egy klassz fotókiállítást magyar fotósoktól (Capa, Kertész és még sokan mások), ajánljuk mindenkinek, aki erre jár. A gyerekek is lelkesen kitartottak végig, a magyarság téma most kiemelkedett számukra. (Még ennél is jobban várják a múmiákat, valamint a London Eye óriáskereket – számukra leginkább ezek jelentik Londont.) Volt még egy kis Covent Gardenezés – megtapasztaltuk, már a fagylalt marketingbe is betört a butique kifejezés -, és aztán araszolás dugóban haza. Majd elfelejtettem a legnagyobb élményt: emeletes buszozás.

A lányok levezetik az iskolában felgyűlt feszültséget: frizurát készítenek Árminnak

 A gyerekek ismét izgulva hangolódnak az újabb iskola hétre. Hullámokban, váltakozva jönnek a vicces sztorik, a szorongós kérdésekkel. Ármin lassan kezdi megszokni, hogy nevét először a legtöbben vallásos áhítattal ejtik ki (Amen-nek fejtik meg első nekifutásra.) Lilitől a tanárja mégis inkább kért egy angol-magyar szótárt, úgy tűnik őt is lefárasztotta a google fordító. Érdekes, hogy minden gyereknek - Lilinek is – be kell vinni egy bármilyen könyvet az iskolába. Minden angol, vagyis irodalom óra úgy kezdődik, hogy 10 percet mindenki magában olvas – az internet korában erre is rá kell valahogy szoktatni őket –, aztán arról beszélgetnek egy ideig, hogy kire hogy hatott.

Miközben kezdünk egyre inkább ideszokni – múltkor ijedten eszméltem a kormánynál, hogy nem is koncentrálok már a vezetésre -, van még pár helyzet, amelyekben esetlenül mozgunk. Idegyűjtöttem párat, ahol látszik, még „gyüttmentek” vagyunk errefelé:

• Az örök slágerem: hogyan reagáljak a „How are you” köszönésre.
• Iskolai ebédbefizetés: csekkfüzet (!!) használata javasolt.
• Szemétkidobás. Állandóan ott lamentálok a szemétláda felett: fejemben futnak a listák a különböző szeméttípusokról és gyűjtőhelyeikről – néha a bonyolult rendszer alkotóinak felmenőiről is – aztán sokszor csak leteszem a szemét mellé, ráérünk arra még péntekig.
• Adataink, elsősorban a telefonszámunk bemondása. Bár az irányítószámunk már nagyon profin megy, telefonszám esetén esélytelen vagyok.
• Az uszodában szerencsére hamar kitanultam a furcsa csíziót. Bár lelkesen alkalmaztam itt is a baloldali haladást, de a hajóvonták találkozása után rájöttem, hogy ezeken a sávokon belül kivételesen a kontinentális, óramutatóval ellenkező haladás hívei. És nem hord soha senki sem papucsot és úszósapkát (Ebben a mondatban megdöntöttem a tagadószavak összesűrítésének világcsúcsát.) Vagy kihaltak errefelé a lábgombák, vagy lelkesen gyűjtik, még nem derítettem fel.

A nehézségek ellenére minden rendben, élvezet a mindennapi uszodázás. Sőt, rájöttem, legjobb összekötni előtte pár környi biciklizéssel, miközben fülemben szól valami jó zene. Azt hiszem, már tényleg otthon érzem magam: az erdő közepén együtt ordítottam a Weezer-rel a Pink Triangle-t. (Nagyon jól esett ez a disszonáns zene a már szinte túlzott harmóniában: mesebeli tölgyfák és őzikék a naplementében.)

Bejárjuk a birtokot (Sajnos, nem a mienk)