Cédaságom története

Ma húsz évet fiatalodtam: újra magam vasaltam ki az ingeim. Zsófi örömmel fogadta, de gondolom egyéb dimenziókra is nyitott lenne. Hullámzó napunk volt, öröm, idegesség vegyesen. (Miközben ezt írom, Miróka angol-magyar vegyes karattyolással ringatja magát álomba…, és tartja ébren a többieket. Árminra pedig valamiért a „specific” szó ragadt rajta, ezt mondogatta a legváratlanabb pillanatokban, gyönyörű kiejtéssel.)

A nagy előrelépés: voltunk Lili gimijében, ahonnan lelkesen jöttünk haza, szerdán már kezd ő is. Erről az iskoláról még sokat fogunk mesélni, most pár első benyomás. Lili az alapórarenden kívül mindennap külön angol tanítást kap majd. Ezen kívül ebben az évben fog spanyolt, németet és franciát is tanulni. Nem kell megijedni, nem egyszerre: mindegyiket 3 hónapig, mivel itt így dönthetnek a diákok, hogy a következő évtől melyiket (esetleg kettőt) akarják mélyebben továbbvinni. Minden szaktárgyi teremben, minden gyereknek számítógép, és hatalmas terek műhelymunkáknak, melyek nyomai a falakon. A zeneteremben Mac-ek, hogy színvonalasan menjen a zeneszerzés. (Itt tényleg ezt zajlik énekórán.) Minden tárgynál előtérben az alkotásélmény, sőt tárgyakon kívül is. Hetente van egy „footprint” óra, aminek üzenete: hagyj nyomot magad után az iskolában, környezetedben. Minden tanár visz valami kreatív dilit egy hónapig, aztán vált valami újra, a gyerekek meg rotálódnak. (Grafiti, iskolajavítás, koreai írás, bármi, csak éld meg, hogy csinálsz valamit, amivel hozzájárulsz a környező közösséghez.) Az egésznek olyan csinálós hangulata volt, nem elméleti, szöveg/adat-orientált.

Azért úgy látom, Lilinek nehezebb lesz, tőle már nagyobb önállóságot, sőt teljesítményt várnak el, mint a kicsiktől a primary schoolban. Az is érdekes, hogy itt minden diáknál minden tárgyra előre meghatároznak egy várható (belehallom ebbe az elvártat is) eredményt, korábbi teljesítményei alapján. Ezután itt feltehetőleg kisebb ellenállással működnek a céges teljesítménymenedzsment, célkitűző rendszerek is.

A nagy hátralépés: kiderült, hogy bár kiküldték a bankkártyákat, de valamiért nem kaptuk meg. Azért nem mindennapi pillanat, amikor a banki ügyintézőnk élő adásban felhívja a postásunkat, aki aztán esküszik, hogy bedobta az ajtónkon. (Lehet, hogy túl nagyot dobott?) Eredmény: vissza az indulómezőre, és ezzel tolódik sok minden más, pl. a jobb mobil előfizetés is. Nem mondom, hogy faarccal fogadtuk… Meglepően sokáig tart és zegzugosan halad az alapinfrastruktúránk kiépítése, sok energiát elvesz mástól.

Elkezdtük az uszodák, fitness klubok felderítését is. Átjön, hogy itt intenzíven odakötnének minket, nem az alkalmi mozogni vágyókra utaznak: mindenhol nagyon megadják a módját a körbevezetésnek, személyes céljaink felderítésének, elkötelezettség építésnek. (Nehéz belőnöm a különbséget a toning, fitness, wellbeing stb szintek közti különbséget, márpedig nekik nem mindegy.) Klubtagság van mindenhol, nem éri egy-egy alkalomra menni. Kezdem zavarban érezni magam, mint egyszerű, csupán sokat úszni vágyó ember, amikor állandóan a testtömegzsír vagy mi ez, kérdésekre terelődik a szó. Ma is kaptunk egy tuti ajánlatot (személyes edzéstervestől!): csak döntsünk rögtön, különben mindez holnap már sokkal drágább lenne. Azért ezt nehezen hiszem el. (Elfelejtettem, mi annak az elektromellényes csodának a 3 betűs neve, ami most jött be Pestre. Pedig utána akarok járni, van-e itt. Melinda, Péter?)

Végül cédaságom története. Borban utazó, műkedvelő alkoholista vagyok, sört csak elvétve iszom. Ám a pub-ban ivott keserű/édes ale megkísértett. Felidézte bennem az egykoron AMZ által tartott fantasztikus sörkóstoló emlékét. Azóta már kaptam is tőle emailben javaslatokat, szempontokat, aminek nyomán elkezdtem feltölteni a hűtőt ale-lel és bitterrel. Kalandra fel, valahogy egyensúlyban kell tartani azt a testtömegizét.